Humán szemle 2005/3.

Előszó

Tisztelt Olvasóink, Kedves Kollégák! Új évfolyamot kezdünk, új feladatokkal, új reményekkel. A gyorsítás és koncentráció jegyében, reményeink szerint 1997-ben véget ér az a jó tíz éves periódus honvédségünk életében, amely a szervezeti fetisizmus jegyében minden problémánkra egy gyógymódot ismert, az átszervezést. Úgy gázoltak át rajtunk a „Gerecsétől" a „Szektorig" a steril katonai-technokrata szempontok szerint megfogalmazott átalakítási hullámok, hogy azokat a kigondolásukkor, elrendelésükkor meg sem érintették a társadalmi-szociális-humán szempontok és követelmények. Sem a kívánatosnak tűnt új szervezet humán arculata, sem az átalakítások személyi biztosításának követelményei, feltételei a tervezéskor nem merültek fel, s így ezek a döntéshozók katonai fantáziáját semmiben sem korlátozták. Az olyan, szlogenként használt célkitűzéseknek, mint a „..., de korszerűbb hadsereg" mindenféle társadalmi-emberi tartalma kívül maradt a döntéshozók láthatárán. Igazából még akkor sem befolyásolta a hivatalos katonai gondolkodást, amikor pedig a honvédség rendeltetésének, működésének, szolgálati viszonyainak alapvető átalakítását megcélzó új törvényekből - a kell szintjén - már egy új szervezeti filozófia; lényegesen más szervezeti kultúra és katonai-társadalmi arculat igénye olvasható ki. Ez évben - bízunk benne - véget ér a honvédség folyamatosan erodálódó finanszírozása, benne a katonai pálya, az egzisztenciális és szociális biztonság, oly sok szakterület mélyrepülése, és az 1989-es támogatás reálértékének 40-50%-a között stabilizálódni látszanak forrásaink. De nem csak a forrás volt kevés. A gondolat sem nyert teret, hogy a szolgálatot teljesítők talán megnyerhetők a szervezeti érdekek szolgálatára, érvényesítésére, ha azok nyíltan megfogalmazódnak, s ha abban egyéni-családi érdekeik, ambícióik stb. érvényesülését -, kiteljesedését, vagy akár csak megóvását megtalálták volna. Maradt a régi, korbácsként használt „ösztönző" retorika, a nyomás, a fenyegetés, hogy egyéni-családi érdekek rovására is ... Egyre több volt a kudarc, még több kezeletlen feszültség halmozódott fel. Az állomány egy része megszerveződött és szervezetten tiltakozott, olykor fenyegetett. Másik, sajnos sokkal nagyobb része pedig vette a kalapját. A veszteségek sok szempontból értékelhetők (szakmai, költséghatékonysági stb.) Úgy gondolom a legnagyobb veszteség, hogy meggyengült az a katonaértelmiség, amelynek „kritikus tömege" nélkül esélyünk sincs a láncreakcióra, a honvédség társadalmi-emberi arculatának átalakulására. Reményeink szerint a következőkben alkotóbb évek köszöntenek ránk. Vissza