Bécs festészete a századfordulón

Előszó

Az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó negyedszázada a művészetek váratlanul virágba borul nagy korszaka volt. Olyan életművek csillagrendszere született ekkor, amely formagazdagságával, gondolati-érzelmi sugárzásával elkápráztat és felkavar, fellobbantja a vágyakozást a kor után, amelyet látszólag beragyogott.
Milyen titkos erők bábáskodtak a kultúra csillagóráján, a remekművek születésénél? Hogyan történehetett meg a ritka csoda, hogy éppen egy akut válságoktól gyötört, hanyatló nagy birodalom késői kultúrájában nyílt meg hirtelen a reménykedés ege, és tűnt úgy, hogy van értelme az utópiának, a művészet és szellem erejével meg lehet változtatni a világot? Melyek voltak e rövid ébren álmodásnak és a rákövetkező hosszú, keserves kijózanodásnak a stációi, amelyekről e művek tanúskodnak? Milyen lehetett az a aszellemiművészi légkör, amely még az átlagos talentumoknak is szárnyat adott, és az utána következő művészértelmiségi nemzedékek számára máig a sóvárgott, elveszett aranykort jelenti?
Kiséreljük meg a festészet alakulását nyomon követve felidézni ezt a kort, a lelkesítő sikereket és látványos kudarcokat, vallatóra fogni a képeket. Vissza

Fülszöveg

A századforduló egész Európában ellentmodásokkal teli, válságos idő. A korszakváltás harsonái leghangosabban Bécsben, Schönberg zenéjében, Freud pszichoanalízisében szólaltak meg. 1897-ben tizenkilenc festő, szobrász és építész, aki hitt a művészet világmegváltó erejében, önálló csoportot alapított, a Secessiont. Az élet egészét akarták átalakítani, a csészétől a palotáig, nem ismertek különbséget magasrendű és "tömegművészet" között. A szecesszió mesterei emelték nemzetközi színvonalra az osztrák művészetet, ők nevelték a következő generáció alkotóit, az expresszionistákat. A sors fintora, hogy az első világháború küszöbén éppen ez a fiatal nemzedék veszítette el hitét a művészet erejében, reményét a kaotikus állapotok megváltoztatásának lehetőségében.
A magyar olvasó számára egyszerre lesz ismeretlen és ismerős a századforduló osztrák művészete. Bécs hozzánk mindig a legközelebbi művészeti központ volt, festészetünket a közvélemény mégis szívesebben kapcsolta Párizshoz. Az osztrák szecesszió gondolataiban, céljaiban, az akadémizmus elleni harcában a Monarchia művészeti életének általános problémáit ismerhetjük fel.
Sármány Ilona könyve eligazít a korszak szellemi áramlatainak szövevényében, buktatóival együtt bemutatja a szecesszió térhódítását és az európai viszonylatban is kimagasló osztrák expresszionizmus áttörését. Képelemzéseiben a legnagyobbak - Klimt, Schiele, Kokoschka, Schönberg - művei mellett helyet kaptak azok a jelentős művészek is, akik mára talán már kissé feledésbe merültek. Vissza