A csabai Szajnán

Fülszöveg

Meglepő lehet, hogy a fiatal író (ha ugyan fiatalnak mondható az, aki 1944-ben született) nem fiatalokról írta első könyvét. Sarusi nem nemzedékének eszmélkedését akarta megfogalmazi, hanem egy várost és annak vidékét mutatja be az itt élők viszontagságain keresztül. Az olvasó érzi: a vaskos valóság ötvöződött itt a képzelet fantasztikumával. A hajdani Viharsarok ezúttal csöndes hétköznapokban jelenik meg, anekdotának tetsző történetekben, melyekben névtelen kisemberek a hősei. Az "árokpartra" jutott szegény ember, aki a világháborúkról és a Tanácsköztársaságról mesél, Viki néni, Örkény Orbánnéjának plebejus rokona, aki a vénségtől megcsúfolva is régi szerelméről álmodik, Bözsike, aki öt gyereket szült, s hármat nevelt föl, vagy Hridlicska, a borbély, aki csillagdát tervez, hogy innen, Csabáról fedezzen föl valami Nobel-díjat érőt... Mégsem különcökről akart csak írni Sarusi. Bár ironikusan, néha kegyetlen szatírával jeleníti meg hőseit, mindvégig érezni: szereti őket, mert termékennyé tették a sziket, mert, bár java részük idegen tájakról vándorolt ide s anyanyelvük sem amgyar, mégis otthon akarják érezni magukat, ragaszkodnak az itteni agyag-hoz, s annyi viszályszítás ellenére is békében élnek egymással. Gyakorta mosolyog persze az olvasó: lám, a provincializmus, a nevetséges kisszerűség s a vágyakozások megannyi torz következménye! A mosolyba azonban töprengés és részvéttel teli kesernyesség is vegyül, s talán valami csodálat, hogy nem futnak, nem menekülnek el innen az emberek, mert nekik itt van, s nem Párizsban, a Szajna. Vissza