Előszó
Részlet a regényből:
A nap még nem látszott, de halkan rezzenő, sejtésekben villódzó aranyfonál esett a hajnalka kék virágjára. Most nyílt ki, gyűrődések mélyültek finom tölcsérén, mintha szenvedéssel jött volna a világra. A ráncok nemsokára elsímulnak rajta, a halovány kehely mélyében fehérlő gyertyaegyenes, bolyhos porzót megzilálja majd a méh, attól még szebb lesz, mert eleven élet költözik belé, a fodros részen elmélyül kéksége, bársonyos tapintású lesz, dehát mihaszna a nagy pompázás: addig tart, amíg a nap felülről nem éri. A tűző sugár átdöfködi gyenge testét, a születés ráncai újra csúfítják, azután összecsukódik, megfonnyad, estére odahull a földre, a tegnapi, a tegnapelőtti mellé.
Nézte a virágot, ásított, kontya alatt a fejét vakarta, eszébe jutott, nem csoda, ha éhes, mert tegnap nem vacsorázott. Mutatóujját beledugta a virágkehelybe, kevéske fehér por ragadt körmére, megnyalta, de akkor már ment is befelé, a kasztli aljából elővette a kenyeret, vágott belőle, morzsolódott a kés alatt, sütni kellene, bizony, sütni, dehát annyi a dolga, hogy nem is gondolhat kovászolásra, dagasztásra, kemence-fűtésre. Az este is harangozáskor ért haza, a tehén bőgött, a lovak mérgesen rugdosták az istálló kövét, ami azt jelentette: "rakd meg a jászolt fenyerrel, tedd elébünk az abrakos-ládát". A baromfi ott csoportosult a körtefa alatt, ahol az eleséget szokta elébük szórni, azok is lármáztak, a maguk nyelvén követelték a kukoricát, az ocsut, mindegy, hogy mit, csak: enni, enni! Melyiknek adjon előbb, hová fusson, mit kapjon kézbe? - ezt latolgatja magában, amikor a kapu előtt röffen a göbe, a kijáró süldő; a két malac visit, mintha éles kést látna...
Vissza 
