Vilhelm Károly

Előszó

DON GIOVANNI:
É aperto a tutti quanti. Viva e liberta!
Vilhelm Károly mostani katalógusa az elmúlt évtized terméséből mutat be egy jelentős válogatást. Az 1997-ben megjelent, Egri Mária által írt monográfia1 a 80-as évek végéig tárja fel Vilhelm pályáját, és néhány reprodukció erejéig villantja csak fel a 90-es évek főbb irányvonalait, meghatározó tendenciáit. Vilhelm művészetében ez az évtizedforduló valóban egy rendkívül markánsan körvonalazható korszakhatárt jelez: a szabatosan kimunkált, részletezőbb képi megoldásokat egy felszabadultabb és oldottabb, az érzékiség irányában elkötelezettebb festői kifejezésmód váltja föl. Vilhelm talán soha nem mutatta meg ilyen bátran alkotói folyamatának szubjektív tartományait, nem képviselte ennyire határozottan azt az elementárisán megnyilvánuló festői érzékiséget, amely azonban egy sokkal visszafogottabb formában a korábbi műveken is megfigyelhető volt már.
E folyamat első állomásait az 1988-ban festett Tavaszi kép és a Törökös (Nagy Balkán asztal) című művek jelzik, melyeken egyelőre csak az egyes részletekben nyit utat a zabolátlanul előretörő ecsetfutamoknak, azonban még szigorúan kordában tartja a figurális kompozíció egészét. Az áttörés a 90-es évek közepén főként tájképi sorozatainak egyes darabjainál (Őszi táj, 1996., Sárga nyári táj, 1996.) és az Idomeneo (1996.) című képeknél figyelhető meg. A figu-ralitás és absztrakció lehelletfinom határárán mozogva e műveken már alig észrevehetően, de még jelen vannak a tájképi reminiszcenciák, a tematika azonban valójában már csak a cím alapján azonosítható.
Továbbra is viszonylag szűk inspirációs körből születnek Vilhelm tájképei, zenei, irodalmi, mitológiai tárgyú, vagy a személyes múltat felidéző művei. A formai változást azonban annak a folyamatnak a megindulása és beteljesedése formálja karakteressé, melynek végén a látvány konkrét és azonosítható elemei szinte teljesen feloldódnak a festői gesztusok által közvetített érzésekben és benyomásokban, s mintha ezek azonnali rögzítése elsőbbséget élvezne a korábbi művekben még fontos szerepet játszó irodalmiassággal szemben.
Tájképein belül három jól elkülöníthető tendencia követhető nyomon: a táj jellegzetes elemeit megőrző, de azokat már elvontabb formában közvetítő művek csoportja (Gibraltári temető, Athéni táj délben, Tiroli táj, Benczúr utca); a konkrét téma által felidézett hangulatok határmezsgyéjén mozgó, azonban még a tájképi formaelemeket felismerhetően megjelenítő festmények (Virágok tájban, Erdély emléke), a valójában fiktív tájképnek tekinthető Árkádia; Vissza