Arany Kötőtű 1990. szeptember

Előszó

Sok szép pulóvert megkötöttem, amióta a kötés tudományát elsajátítottam: történt ez még főiskolás koromban, Szegeden. Aki volt diák, az emlékszik: akadtak olyan tanárok, akiknél sohasem unatkoztunk, hiszen élvezetes, izgalmas előadásokat tartottak. Nem volt szükség névsorolvasásra, anélkül is megteltek a padsorok. Olykor szinte a légy zümmögését is hallani lehetett a figyelő csöndben.
De mit tagadjam, olyan előadások is voltak, amelyekre csak kényszerből vagy éppen illendőségből jártunk el. Ilyenkor ki-ki gondoskodott magának valamiféle foglalatosságról, hogy az előadás alatt ne unatkozzon. Jómagam olykor regényt olvastam - irodalom szakos lévén, mindig lemaradásban voltam a kötelező olvasmányokkal -, máskor levelet írtam szüleimnek, vagy a mellettem ülő, ugyancsak unatkozó barátnőmnek. De valahogy mindig zavart a "háttérzaj", az előadó hangja.
Aztán egyszer egy csoporttársam ötletét követve én is megpróbálkoztam a kötéssel. Egyik szünetben megmutatták a simát, másik szünetben megtanultam a fordítottat. Ezután következett némi gyakorlás, majd elkezdtem élete első művét, egy T ujjú pulóvert. A soron következő "unatkozós" előadáson már olajozottan ment minden: a tanár is mondta a magáét, én is kötöttem a magamét feltűnés nélkül a hátsó sorok egyikében, a pad alatt. Így lettem háttérkötő... Sokáig nem zavartuk egymást, míg egy alkalommal - amikor már egyre magabiztosabban böködtem - egy óvatlan pillanatban fém kötőtűim aláhulltak és néhány padsorral előttem értek földet, csengve-bongva. Egy másodpercre dermedt csönd telepedett a teremre, mindenki félbehagyta az olvasást, a levélírást, a sutyorgást. Mindenki felém nézett, kivéve egyetlen embert, a tanár urat! Egyedül őt nem zökkentette ki gondolatmenetéből az én tűim csilingelése... Ettől kezdve inkább körkötőtűvel kötöttem, így kisebb volt a csendháborítás veszélye. Vissza