»...sem azé, aki fut...«

Fülszöveg

Ottlik nemcsak elolvastat velünk egy könyvet, hanem megtanít bennünket új módon olvasni. Az Iskola bevezető része jelzi, elárulja, hogyan működik az Ottlik-szöveg. S főképpen azt árulja el, hogy a lényegről úgysem tudunk - legalábbis a megszokott módon, szavakkal - beszélni. Valaki ugyanis vagy érti, vagy nem érti a másik embert. A szó kísérlet, a megértés luxusa. A regény egésze ezért aztán nem tesz mást, mint kibontja, közérthetővé teszi a mások számára érthetetlen kódok jelentését: uszodalépcső, "Trieszti Öböl", Davos, szombathelyi országút, tanszerláda, szerecsendió, Tulp tanár anatómiája, "a szabadság enyhe mámora"...
Bébé és Szeredy arról dünnyögnek, miközben látszólag a fekvőszékekkel vannak elfoglalva, hogy a kettejük között megszokott (szó)jelentéseket a végtelen - de legalábbis negyvenezer évnyi - időben hipertextuálisan kutakodva tudják csak újradefiniálni. Barátjuk, Medve Gábor segítségével. Mert ha ama bizonyos, Gábor feljegyzéseit, kész szövegét (?) tartalmazó iratcsomó megvan (és megvan), akkor lehet esély arra is, hogy "minden meglegyen", s ezért legvégül majd a válasz is megszülethessen Szeredy kérdésére. Ehhez más nem is szükséges, mint az időben szépen, lassan, de határozottan, rákövesült foszlányonként lefejtve a rétegeket, visszamenni 1923-ba. Az ösi eredettoposzok (határ, iskola, égbolt, víz - és "aki nézi mindezt") poétikai feldolgozása által ekként teremtődhet újjá a létezés - amúgy eleve adottnak tetsző - temporális világa egy regényben; de csak abban a regényben, amely "nemcsak szól valamiről", hanem inkább maga a "valami". Vissza