Esett a hó... (Tiltólistás kötet)

Előszó

Ezekben a versekben, amik most könyvalakban is napvilágot látnak, szegény keserűségeim, sűrű sóhajaim; és ritka örömeim vannak rimekbe szedve. Mivel a saját verseimről van szó, egy jottányit se térek le a férfias becsület útjáról; vagyis nem verem félre a Kecskemét tulajdonát képező nagyharangot, hogy én megérdemlem, hogy költőnek szólítsanak? A kritikát rábízom a barátaimra, ellenségeimre; és nem utolsó sorban a mindég tisztább szemüvegen néző: Utókorra...
Csak az a felséges Atyaúristen és egy pár pincér tanú, hogy sokszor kigördűl szemből a könny, mikor az olcsó korcsmák sarokasztalain írva - megborjadzom a verset. Túl korán őszülök; és egyenletes léptekkel ballagok a leghűbb ápolónő, a magyar anyaföld karjai közé. Sokat, túl sokat szenvedtem ebben a barkavirágos életben. Én már minden voltam, csak
kettő nem: bába és zsoké. Amíg sok poéta nem gondolt arra, hogy jön majd egy firkálgató szegénylegény, akitől lopni lehet és irigyelni az erejét, addig én napszámba jártam, arattam, 4 évig katonáskodtam; közben verseket írtam. Egyszer rászántam magamat a nagy útra. Háromszáznyolcvan kilométeres úton felgyalogoltam Budapestre. Így kerültem a művészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkileg nem humanista zsidóelvtársak karjai közé. Kerek hat esztendeig bárokkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Később fel kelt bennem a bátor vágyódás napja: Nemzetszocialista lettem. Így kerültem tiszta légkörbe, Fiala Ferenc főszerkesztőm nyúlt a hónom alá, lapjában felhívta szerény személyemre a nemzetiszocalista tömegek figyelmét, hogy filléreikkel támogassák a verseskötetem kiadását... Vissza