Előszó
BEVEZETÉSÜL.
Mielőtt kezébe venné szíves olvasóm a vándorbotot, hogy a »Séták a nagy természetben« c. könyvemen keresztül menjen, néhány bátorító szót mondok. Talán jobb kedvvel, szívesebben fog...
Tovább
Előszó
BEVEZETÉSÜL.
Mielőtt kezébe venné szíves olvasóm a vándorbotot, hogy a »Séták a nagy természetben« c. könyvemen keresztül menjen, néhány bátorító szót mondok. Talán jobb kedvvel, szívesebben fog a sétákhoz.
Reclus híres könyvét, a Hegyek történetét ezzel kezdi: »Szomorú, levert, életunt voltam. A sors keményen bánt velem: a kiket szerettem, elvette tőlem; terveimet, reményeimet semmivé tette.« És Reclus elment a hegyek közé, a nagy természetbe és meggyógyult. Igaz meggyőződése lelkemnek, hogy a lélek, a kedély, a szív legjobb szórakoztatója, tanítója, gyönyködtetője a természet. A szép, a bölcs természet. Életünk, sorsunk, törvényünk benne vagyon megírva; minden aprócska növény, minden porszem egy gondolat, mely rólunk van írva. Rólunk, a Teremtő legtökéletesebb képmásairól.
Csodálatos, de nagyon sokan vannak, a kik a természet gyönyörűséggel teljes, bölcs könyvét nem szeretik forgatni; a természet iránt nem érdeklődnek, szépségeit nem látják, bölcs oktatásait nem értik. Pedig csak szeretni kellene a természetet, csak érdeklődni kellene kicsit s a természet iránt mindjárt nem lennének az ilyenek közömbösek. Sohase bánnák meg, mert a természet minden kis vonzódást ezerszeresen jutalmaz meg. A természet sem a szeretetért, sem a fáradságért nem marad adós. A Teremtő lelke, szeretete, végtelen bölcsessége tárul fel benne s a szépség olyan teljessége, mely minden emberi művészetet felülmúl.
Vissza