Pötyi

Előszó

- Most mire gondolsz?
- Hogy válaszoljak-e a kérdésedre... - piroskás, szőke, telt arc mosolygott rám. És mennyire nőies!
- Ha ez neked tényleg kényelmetlen, hagyjuk a fenébe!
- Tudod, ez olyan, mintha most azt kérnéd, hogy csúcsforgalom idején meztelenül sétáljak ki a főtérre... Alig ismerlek, másodszorra találkoztunk egy kávényi időre... Van cigid? - kérdezte Judit, és ez úgy hangzott, mint a „lenni vagy nem lenni" Shakespeare-i szállóige.
- Nem dohányzom. Pincér, két szál cigarettát!
- Kinek kérted a másik szálat?
- Ezúttal magamnak.
- Ennyire ingatag vagy?
- Pedig még meg sem érintettél... - annyira bűnbánó képet vágtam, hogy Judit kénytelen volt fölkacagni és elfogadni a feléje nyújtott kezem. - Meggyőztél Rómeó. „Rómeó, Rómeó, miért vagy te Rómeó?" - nevettünk. - Egyszerűen lenyűgöz ez a gyönyörű nap és ez a barátságos hely. Igaz, milyen szép? - s belebámult az alkonyi pírba, ahol a nap koronája lassan elhagyta a Gatyaszár szikla csúcsát, tüzes vágyában ezernyi csápot nyújtva ki a tiszta égre felrajzolódó csúcsokig. Ott, ahol dús fenyőerdők hűsével találkozik az utas, a smaragdzöld tisztások bársonyára vágyva. Ültünk, hol a kávézó terasza megszokott vendégekkel, köztük néhány idegen arcú matrózzal nagy L alakban nyúlt be a kanyargó folyóig, amely, csendesen haladva széles medrében, naponta apadt a nyári hőségtől. A föléje hajló szomorúfüzek árnyékában horgas orrú, úri forma férfi a korlátnak támaszkodva bámulta a lomhán hömpölygő vizet. Furcsa szomorúság áradt el rajtam, és tudtam, hogy most meg kellene szólalnom, különben afféle bamba alaknak vélhet, bár láttam, hogy nagy élvezettel szívja a cigarettát, akár a karanténba zártak, kik nem jutnak hozzá, csak néhanap. Aztán ő is a korlátnak támaszkodó férfi felé bámult, aki bütykös hüvelykujját fölmutatva jelzett a közeledő fehér ladiknak, ami az Óváros felől érkezett, ahol a kupecfészek egy véget nem érő történelem. Sebhelyes könyökét súrolták a hosszan lelógó levelek. Vissza