Előszó
Részlet:
"A szemtanú (Részlet Csokonai életregényéből)
Nehéz volt az ébredés. Álmában egész éjjel a pesti könyvnyomtatókkal és könyvárusokkal küszködött, akik rátámadtak, köntösét, csizmáját is le akarták húzni, hiába (kiáltozott, senki sem jött segíteni. Annak köszönheti megmenekülését, hogy egy vásáros szekér nyöszörgött át a Darabos-utcán s mintha valami fekete kárpitot hasítottak volna el az arca előtt, ijedten felébredt. Arcán, mellén veríték gyöngyözött, de megkönnyebbült. Végre itthon van Debrecenben.
Nyitva a kisablak és árad rá a júniusi nap melege a bodzafa enyhe, fanyar, nappali illatával keverve. Meg a deszkapalánkok, a nádtetők, a fehérre meszelt vályogfalak is árasztottak magukból valami különös levegőt, amit idegen ember nem ismer, mert ez az itthoni szag, Debrecen szaga. A .szomszédban a veres torony harangja néhányat kongat, a szekér elhaladt s utána végtelen csend. Ügy kellene, hogy mégegyszer visszamerüljön az álomba, de megfeszíti akaratát, mert most mindennél jobb, hogy itthon van. Ahogy megmozdul, forgócsontja figyelmezteti a hosszú mérföldekre, amiket Pesttől idáig megtett gyalogosan, szekérderekakban. Most ez a jó ágy, töltött párnák, derékalj ringatja bizsergő tagjait. A szék karján gyöngéden kisimítva várja friss zsinóros mentéje, tógája. Az asztalon a mintás kék terítőn a régi köcsög, tányéron fehérszalonna, magas, szegetlen cipó. Összefutott szájában a nyál, ahogy megpillantotta: éhség és fáradtság együtt jelentkeztek ingerlően. S ez oly jó volt, olyan szabadnak érezte magát.
Éppen két hónapja, hogy innét Halasra indult, öltözködni kezdett lassan, szédelegve. Ahogy ébredezett, ahogy nyiladoztak öntudatának ablakai, úgy borzongatták belső részét annak az öt hétnek az emlékei, amit Pesten töltött. Valósággal minden napja külön fájt, csoda, hogy ép bőrrel megmenekült. Már fájt, sípolt a melle és kezdte levenni lábáról a reménytelenség abban a piszkos, párás, poloskás odúban. Minden versét hazahozta, az utolsó krajcárját is otthagyta. Leszakadt rongyait már édesanyja el is tüntette kíméletből, mert talán ha most látná, felfordulna a gyomra is tőle.
Mohón hajtotta fel az illatos, friss tejet, valóságos orvosság volt, szétáradt minden tagjában. - Azt a világot el kell felejteni, vagy el kell pusztítani, - mondta majdnem hangosan. _ Valóságos Sodorna. Úgy nem lehet embereknek élni a földön. - A cipót megszegte, szalonnát szelt hozzá s elszorult szívvel gondolt a sovány mesterlegényekre, az öreg bérkocsisra, akikkel együtt éhezett s akik magyarul beszéltek abban az idegen Bábelben. Ez a Pest mindent összetört benne. Mindig érezte, hogy egyedül áll, de soha ennyire, mint most ebben a kis szobában. S mégis nagy harcok, válaszút előtt. Eddig itt volt kezében a toll, előtte a kalamáris, világot tudott teremteni maga körül: most ez is kihullott, feldőlt, elfolyt, mint a reménység. Az bizonyos most már, hogy itt senki nem áll mellé abban, amit ő akarna."
Vissza 
