A szlovákok és mi egy kelet-nyugati publicista szemével

Előszó

A könyv egy rövid beszélgetésből született. Haragudtam is a barátomra, aki felvetette; már megint egy nagyobb falatnak kell nekimennem - gondoltam. Utólag természetesen hálás vagyok neki. De nézzük az előzményeket.
Múlt év májusában nyílt meg a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban a második kiállításom - mindkettő szívós gyűjtési buzgalmam eredménye. Az első témája 1998-ban: „Pest és Buda régi látképei és egyéb ritkaságok", katalógusát - Borda Lajos antikvárius jóvoltából - Szép Magyar Könyv díjjal is kitüntették, egyben a Műgyűjtő Magyarok albumsorozat első kötete lett. A tavalyi kiállítás címe „Fiume magyar emlékezete" volt. Míg az első tárlat történelmi múltunk egy fejezetéről szólt, a második - amely Budapest, majd Debrecen után az új esztendőben magában az adriai városban kerül bemutatásra noha történelmi tárgyú, már a jelenbe is belenyúlik. Mit jelent nekünk, mai magyaroknak ez a név: Fiume? Történelmi jelentőségű tengeri kikötőnk fényét az utóbbi évtizedek tragikus módon elhomályosították. A kommunista közoktatás már ki is törölte a nemzeti emlékezetből, de a későbbi, Szent István-i millenniumkor sem kapott különösebb figyelmet. Napi sajtónk, tankönyveink, atlaszaink többnyire már csak mai horvát nevén, Rijekaként említik, mintha közünk se lenne hozzá. Ez a hiányérzet nyomasztott, így jutottam el újabb sokéves kutatáshoz, gyűjtéshez. A visszhang - a kulturális keretet meghaladva - külpolitikai jellegűvé is vált: Sólyom László köztársasági elnök mind a háromnyelvű (magyar-horvát-olasz) katalógusom bevezetőjében, mind a két nagykövet jelenlétével és beszédével megerősített megnyitójában kijelölte a követendő utat: „Szeressük egykor közös hazánk minden részét. Vissza