Csak álmomban vagyok szabad

Előszó

Felfokozott izgalmak korát éljük. A könyvek, a filmek naponta zúdítják ránk azokat a kiagyalt történeteket, amelyekben a hősökkel minden megtörténhet. Kaland kaland hátán; helikoptereken lógó emberek, titkos alagutak, robban a világ és hullahegyeken kelnek át az alig megkarcolható hősök. Nézem a krimik hátlapján a szerzők fotográfiáit. Előnyös felvételek, ez csak természetes. Szép, és még viszonylag fiatal hölgyek és kellemes urak töltik napjaik nagy részét azzal, hogy ilyen blőd és fenyegető dajkameséket kifundáljanak és összeszerkesszenek Ami tegnap még jó ötlet volt, az mára elkopik, újabb és újabb fenyegetésekkel kell hülyére rémiszteni a nyájas olvasót. Egy-két város kiirtása manapság már meg sem kottyan, s minimum a világ elpusztítását kell beígérni ahhoz, hogy enyhe érdeklődés támadjon az unatkozó olvasóban. Ez így rendjén is lenne. Van azonban egy olyan következmény, amellyel számolnunk kell. A valóság megkopik és előbb-utóbb teljesen érdektelenné válik. Valaki megjárta a világháborút? Na és? Annyi baj legyen! Részi vett néhány bankrablásban? Uncsi. Feldarabolt három-négy szüzet? Kifigyel oda? Egyre szürkébbé és kopottabbá válik a világ amelyben élünk, és a kaland búcsút integetve végleg a könyvek lapjaira, a celluloid szalagra távozik. Mi pedig egyre jelentéktelenebbnek érezzük magunkat saját közegünkben. Lázadni ez ellen aligha lehet. Vajon megszámolta-e valaki: Budapest kegyelet nagyüzemében, Rákoskeresztúron az idők múlásával hány hullát dugtak el? Százezreket, milliókat? Egy metropolis megtermeli ám a magáét. Vissza