Előszó
Mielőtt írni kezdtem, sokáig tétováztam, kezemben a kicsavart töltőtollal. Percek negyedórák tűntek el, anélkül, hogy egy betűt róttam volna. Az a valaki, ki bennem emlékezni tud arra, ami régen...
Tovább
Előszó
Mielőtt írni kezdtem, sokáig tétováztam, kezemben a kicsavart töltőtollal. Percek negyedórák tűntek el, anélkül, hogy egy betűt róttam volna. Az a valaki, ki bennem emlékezni tud arra, ami régen elmult, otthagyta a testet, mely az íróasztalra görnyedt, e kezet, mely írni készült s csukott ajtón, zárt kapun át kiszökött az uccára, falakat áthágva, városrészeket keresztülrepülve haladt zarándokútján, hogy megkeresse azt, ki életének egy darabja. Nem egyhelyütt találta meg. Szétszórva, itt-ott bukkant rá. Nem egyhelyütt találta meg. Szétszórva, itt-ott bukkant rá. Vidéki szerkesztőségek lepkelángja alatt, majd a pesti Mária uccában, aztán a régi New-York kávéház karzatán, az irodalmi halhatatlanság erkélyén. Itt látta őt legtisztábban, szinte képpé merevedve. Viharvert fejét látta, egy aranyozott barokk-oszlophoz támasztva, sápadt arcát, keményre kovácsolt erőszakos homlokát, kék állát, melyet sohasem lehetett egészen megborotválni, a száj bíborvonalát és a két szem haragos szurokfényét, egészségesen villogó fogait, melyek közé cigarettát szorított, vad, fekete haját, fekete lakkcipőjét, fekete ruháját, meggyszín mellényét, melynek széles, művészi kivágásán az ingmell ragyogott. Sötéten nézett maga elé, amint csak a maga-bízó fiatalság tud s úgy írta mindegyik versét, mint öngyilkos az utolsó levelét. Ez a csodálatos ember Somlyó Zoltán volt, a költő.
Most, hogy visszaérkezem vándorlásomból, megindultan állok előtte. De mit mondhatok, amit mások is megértenek? Húszéves korunkban kerültünk össze, mikor fölkiáltásokkal, izgatott taglejtésekkel közöltünk egymással gondolatainkat, abban a korban, melyről már beszélni sem érzem magamat méltónak.
Vissza 
