Spinoza, tractatus theologico-politicus

Előszó

Ha az emberek ügyes-bajos dolgaikat mindig biztos előrelátással intézhetnék, vagy ha sohasem érné őket balsors: akkor sohasem lennének a babonának rabjai. De sokszor annyira belekeverednek a bajba, hogy a higgadt megfontolás teljesen elhagyja őket; és rendszerint módfelett vágyakoznak kétes értékű szerencsejavak után, szánalomra méltóan vergődve remény és kétség között. Ekkor aztán bármit is hajlandók elhinni; és a míg bajban vannak, fűhöz-fához kapkodnak, különösen midőn a remény és félelem fogva tartja őket; máskor elbizakodottak, fönhéjázók és felfuvalkodottak. S azt hiszem, ezt mindenki belátja, bár a saját lelkébe kevés ember lát be. Hiszen nincs ember, aki ne tapasztalná, hogy az emberek - még a legkorlátoltabbak is - ha jól megy dolguk, nagyon is bölcseknek hiszik magukat, és sértésnek veszik, ha valaki tanácsot ad nekik. Ha azonban csapás éri őket, azt se tudják mit tegyenek, és mindenkitől tanácsot kérnek; s bármi dőreséget, fonákságot vagy sületlenséget tanácsolnak nekik, örömest kapnak rajta; aztán a legjelentéktelenebb dolog is rábirja őket, hogy bízzanak a jobb jövőben, és tartsanak valami bekövetkezhető bajtól. S ha azalatt, míg a félelem aggasztja őket, olyas valami történik, ami valamely elmúlt szerencsés vagy szerencsétlen eseményre emlékezteti őket, ezt rögtön helyzetük javulására vagy rosszabbodására magyarázzák ; mert bár e tünemény százszor is megcsalta őket, mégis kedvező vagy kedvezőtlen előjelt látnak benne. Ha pedig valami szokatlanul különös dolgot látnak, rögtön csodának minősitik, amely az istenek vagy a legfőbb lény haragját jelenti, és a milyen babonásak és vallástalanok, szinte bűnnek tartanák, ha ezt áldozatokkal és fogadalmakkal meg nem engesztelnék. Vissza