Stendhal művei I-X.

Fülszöveg

I. kötet - Vörös és fekete
Életében csak Mérimée, Balzac és Goethe méltányolta ezt a misztifikációra hajló, különös életű, zárkózott írót. Az elismertetést csak első nagy regényének, a Vörös és feketé-nek megjelenése után ötven esztendő múlva, 1880-ra várta. Jóslata beteljesedett, sőt Stendhal olyan népszerű lett, hogy Aragon még a közelmúltban is azt írhatta róla, hogy csak most válik igazán a jövő írójává. Palástolt érzelmessége és értelmi fegyelme két világot egyesít, a XVIII. és XIX. századot, a klasszicizmust és romantikát. Ez a kettősség teszi lehetővé, hogy ez az élet szemű katonatiszt és precíz tisztviselő, szenvedélyes-olaszos műkedvelő és gyanakvó diplomata olyan mélyen átélje, és egyszersmind kívülről szemlélje, s művészetében megjelenítse kora emberi-társadalmi élményét. A Vörös és fekete többszörös színjelkép-rendszere azt fejezi ki, hogy az elmúlt századelő Franciaországban az egyszerű ember gyereke csak a vörös katonadolmányban vagy a fekete reverendában érvényesülhetett, de a vörös és fekete, a rulett színe, azt is idézi, hogy minden ilyen vakmerő törekvés mögött egy szerencsejáték kockázata borong.

II. kötet - Vörös és fehér
Mint a paraszti sorból feltörő Julien Sorel sorsán, Stendhal a becsvágyai és szerelmei közt egyensúlyra nem lelő bankárfiú, Lucien Leuwen regényén keresztül is a polgári társadalom fölött mond ítéletet. Ahogy a Vörös és fekete két színe a katonai egyenruhát és a papi reverendát, ebben a regényben a vörös és a fehér a radikális, köztársaságpárti forradalmiságot és az "ultra" maradiságot jelképezi. "Története a tiltakozó lelkiismeret regénye - írja Illés Endre. -Stendhal életműve, gondolatainak rendszere csodálatos egység. Egyetlen regényéből is megismerhetjük íróját - megtudhatjuk, miben hitt és mit akar. Az emberhez méltó szabadságban hitt. Tollát ugyanúgy hajtotta a szépség szeretete, mint a hitványság megvetése. És aki a Vörös és fehér-t olvassa, az száz felkiáltásból, ugyanannyi vallomásból s az ellenfélt felfricskázó megvetésből megtudja: Stendhal igazi republikánus volt. Megformálta azt a Lucien Leuwent, aki megundorodva attól, hogy minduntalan a nép ellen küldik harcba, végül is hátat fordított sorsának és korának."

III. kötet - A pármai kolostor
"A pármai kolostor mindenekelőtt a XIX. század nagy regénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent-szövetség korában"-írta róla nemrégiben Aragon. Ez a regény Stendhal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla:"Stendhal olyan regény írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!... Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat - egy zsarnok udvarát!... Nagyszerű, szellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!... Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!" A pármai kolostor-ban csodálatos egységben találkozik Stendhal társadalmat leplező, kritikai realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.

IV. kötet - Armance/Lamiel
Standhal nem kezdő író, amikor az Armance napvilágot lát - előbb már tucatszámra közölt művészéletrajzokat, esztétikai műveket és útleírásokat -, mégis ez az első próbálkozása azzal a műfajjal, amelyben igazán nagyot alkot: a regénnyel. S ez a mű válik egyszersmind legtitokzatosabb írásává is. Nemzedékek találgatták, mi lehet az a fájdalmas titok, amely visszariasztja a szép, gazdag és jellemes Octave-ot a szerelmi boldogságtól. Standhal az egyik levelében nem hagy kétséget Octave impotenciája felől, de az értő olvasó ebből a tragikus történetből, a restaurációs Párizs szalonjeleneteiből egy elaggott nemesi osztály tehetetlenségét és életidegenségét is kiolvassa.
A magyarul először megjelenő Lamiel-ben írója már a "polgárkirályság", a francia polgári fejlődés széles körképének megfestésére akart vállalkozni. A mű, noha befejezetlen maradt, képet ad arról az eszes, cinikus, törtető, bár nem tisztességtelen lányalakról, akiben Standhal - följegyzései szerint - a Vörös és fekete Julienjének női megfelelőjét kívánta megalkotni.

V. kötet - Elbeszélések
"Angliában és kivált Franciaországban gyakran beszélnek az olasz szenvedélyről, arról a féktelen szenvedélyről, amellyel Olaszországban találkozunk a XVI. és XVII. században. Manapság ez a szép szenvedély halott, végérvényesen halott azokban a társadalmi körökben, amelyeket megfertőzött a francia erkölcs és a párizsi vagy londoni divatos életmód utánzása" -így ír Stendhal a reneszánsz Itáliáról, melynek erőszakos, vérgőzes szerelmi történeteiben, családi viszályaiban azt a kegyetlen, szenvedélyes energiát csodálja, amely nélkül szerinte élni sem érdemes. Régi olasz periratokból ollózza össze élete utolsó 10-15 évében az Olasz krónikák elbeszéléseit. A történetekhez társadalmi, lélektani és erkölcsi fejtegetéseket fűz, melyek Stendhal világnézetét, alkotó módszerét és egész életművét is közelebbről megvilágítják. Akárcsak a nagyjából velük egy időben készült Regények és novellák, melyek a nagy Stendhal-művek tanulmányai, ujjgyakorlatait vagy éppen tervezett művek figyelemre méltó töredékeit öleli fel.

VI. kötet - Henry Brulard élete/Egoista emlékezések
"Este... hazafelé tartva a követ meglehetősen unalmas estélyről, így gondolkoztam: meg kellene írnom az életemet, így talán, mire elkészülök vele, két-három év múlva, megtudom végre, mi voltam, víg-e vagy bús, okos ember-e vagy tökfilkó, bátor-e vagy félénk, egyszóval, mindent összevetve, boldog-e vagy boldogtalan..."
Az igazmondás és lélekelemzés becsvágya nem új vonás a stendhali életműben, a nagy regények társadalomábrázolásából és hőseinek lenyűgöző lélekrajzából már ismerjük. Ebben a két önéletrajzi írásban azonban Stendhal közvetlenül vallhat önmagáról, szemtől szembe kerülhetünk egy történelmi sorsforduló fiával, egy "klasszikusan" racionális materialista és "romantikusan" érzelmes-idealista egyéniséggel, aki távlat nélkül is megdöbbentően mai szemmel jár-kel korában, éles elmével, csalhatatlanul eligazodik emberek, eszmék, jelenségek világában, de önnön viharzó szenvedélyeinek is minduntalan esendő áldozata.

VII. kötet - A szerelemről/Napóleon élete
"Párizs legtündöklőbb szalonjaiban, a legvonzóbbnak hirdetett nők társaságában szerettem leghőbben szegény kedvesemet, aki magányosan és szomorúan élt kis lakásában, valahol Romagnában. Száműzött voltam ebben a tündöklő szalonban, s mindegyre a pompás órára lestem: most indul kedvesem gyalog az esőben barátnőjéhez. Feledni próbáltam..."
De Stendhal nem tudta feledni Métilde-et, ezt a ragyogó szépségű és szellemű, erős lelkű olasz hölgyet, és fájdalmában megírta hozzá ezt a vakmerően új társadalmi és lélektani fejtegetésekkel teljes, értekezésbe burkolt, forró szerelmi vallomást.
Stendhal élete a rajongás és elemzés kettős vonzásában telik el, s ugyanezzel a rajongó vizsgálódással tekint ifjúkorára bálványára, férfikora bírálva magasztalt óriására is:
"...szeretem Napóleont, de azért látom szelleme hibáit és a szemére hányható nyomorúságos gyengeségeket... 1797-ben szenvedélyesen, teljesen lehetett szeretni, még nem rabolta el országa szabadságát, századok óta nem volt hozzá fogható nagyság"
Napóleon történelmi szerepe tisztán áll előttünk, de Stendhal meghökkentően mainak ható írásában, egy avatott és rögeszmésen őszinte szemtanú segítségével, a kor díszletei mögé is bepillanthatunk.

VIII. kötet - Bizalmas írások
"Ez a napló csak arra való, hogy megfigyeljem önmagamat, mások részére merőben érdektelen" -írja részére merőben jóhiszemű tévedéssel, talán szerénykedve. Mert élete minden említésre méltó eseményéről, fordulatáról beszámoló naplójegyzetei és gazdag levelezése nemcsak életművének utólag fölmérhető arányaitól kapják hitelüket, érdemességüket. Ugyanazzal a megfigyelő szenvedéllyel, amellyel a világ felé fordul, önmagáról is följegyez minden följegyezhetőt, kínos vagy kedves apróságot, társasági sikert vagy kudarcot, kisfiúsan érzelmes epekedést és trágárul megfogalmazott szerelmi kalandot, nagy szemléleti fölismeréseket, művészi terveket, és ezek a nem nyilvánosságnak szánt bizalmas írások, napló- és levélrészletek nemcsak Stendhalt, az embert hozzák bizalmas közelségbe olvasójukhoz, hanem az egész stendhali művet is új és gazdagon árnyalt személyi és történelmi-társadalmi összefüggésekbe ágyazzák.

IX. kötet - Zenei írások
"Talán a zene volt a legerősebb és legköltségesebb szenvedélyem: még most, ötvenkét éves koromban se hunyt ki, és elevenebb, mint valaha. Nem is tudom, hány mérföldet nem gyalogolnék, vagy hány napi börtönt nem vállalnék, csak meghallgassam a Don Juan-t és a Matrimonio segretó-t, de azt se tudom, hogy mi másért volnék hajlandó ilyen erőfeszítésre!" Ezt a zenerajongást - mely a szerelemmel együtt, és vele azonos hőfokon, Standhal érdeklődésének örök tárgya volt -, ezt a boldog vallomást igazolja ez a kötet, mely majd egy évszázad zenei élete fölött tart szemlét. Szerzője, egy bámulatosan modern klasszikus-romantikus, talán csak egy műkedvelő szakértelmével közelít a muzsikához, de minden szava az éber értelem és a hevülékeny szív egymást átható magasfeszültségét árasztja, érzékenyen tapogat körül a művészetben és társadalomban akkor még alig derengő igazságokat. Standhal zenei írásaiban egy eredeti, és még tévedéseiben is nagyszabású gondolkodó keres összefüggést különböző művészetek közt (Wagner előtt), fejtegeti a környezet hatását (Taine előtt), és kutatja a nemzeti jellem titkait (Gobineau előtt), de főleg ott lüktet a személyes élmény, ott virul az adoma és a kaland.

X. kötet - Francia földön

Standhal, a szenvedélyes utazó a maga és világlátott barátai - köztük a műemlék-felügyelő Mérimée - tapasztalatai alapján olyan műfajban számol be franciaországi barangolásairól, amelyet elsősorban a festőiség és régészet iránt megnyilvánuló közönségigényt akarta kielégíteni. Csevegő útikönyvet írt, de - mint olaszországi útirajzaiban is - egy képzeletbeli utazás kapcsán nem annyira a tájjal és a dologi látnivalókkal törődik, inkább az emberekkel, a vidéki jellemmel foglalkozik. Elmondja a véleményét erről-arról, bölcseletről, politikáról, erkölcsről, vallásról, szokásokról. Színes adomáiból és csillogóan szellemes, okos fejtegetéseiből megejtően bontakozik ki egy letűnt Franciaország, a vidéki tárgyú Balzac művek világa, amelyben még postakocsin utaztak az emberek. Vissza