Ellenfény 2007/12.

Előszó

Egy inkább irodalmi, mint színházi értékei miatt kiemelkedő darab a lehető legjobb formáját mutatja a színpadon. Kortárs drámával ennél jobb, azt hiszem, nem történhet. Bagossy László rendezése ezt érte el Térey szövegével. Miközben egy kellemes, mégis mélyértelmű előadás született, a darab számos színházi problémája is zárójelbe került. Társalgási drámai költemény?
Az Asztalizene megírására Térey Jánost (a Radnóti Színház honlapján olvasható beszámolója szerint) elsősorban irodalmi probléma inspirálta. Fogalmazása szerint hiátusokat próbál meg betölteni: a hajdan oly fontos verses regény feltámasztása mellett drámai költemény írását is célul tűzte ki: „Olyan érzés ez, mint újra lefektetni egy rég fölszámolt villamosvonal vágányait, és elindítani egy áramvonalas szerelvényt a klasszikus útvonalon." Tehát Térey interpretációja szerint az Asztalizene „eszázadi drámai költemény". Azonban a romantika korához kapcsolódó műfajt (amely a születő polgári személyiséget transzcendens közegbe helyezte, afféle újkori mítosz hőseként próbálta meg ábrázolni) a szerző egy másik hiátus kitöltésére (egy 50-100 évvel későbbi irodalmi ábrázolásmód felelevenítésére) is alkalmasnak találta: „A hagyományos polgári közeg eltűnte után nem írható többé vérbeli polgári színjáték magyarul? Én most mégis egy jelen időben és Magyarországon játszódó, úgynevezett „polgári" drámára gondoltam." De vajon összekapcsolhatók-e ezek a célkitűzések? A Faust, a Peer Gynt vagy épp Az ember tragédiája műfaja alkalmas-e arra, hogy Ibsen, Shaw, esetleg Molnár Ferenc világlátását fejezze ki? (A rendező egy interjúban többek között az utóbbi két szerzőhöz köthető műfajra is utalt: „Az Asztalizene... igazából egy társalgási mű.") Vissza