Verancsics Faustus és szótára

Előszó

Magyarországon az elmúlt két-három évtizedben - de különösen a rendszerváltás óta - nagyobb lendületet kapott a szótárkiadás; ez egyrészt a régebbi, avult szókincsű munkák átdolgozását, felfrissítését jelenti, másrészt - felgyorsult és globalizálódó világunk teremtette szükségletek kielégítésére - új kiadású kétnyelvű-, értelmező- és szakszótárak, szójegyzékek látnak egymás után napvilágot. Lexikográfiai kutatóműhelyek jönnek létre a hazai egyetemeken; doktori iskolák, alkalmazott nyelvészeti kongresszusok külön lexikográfiái szekciói segítik a szótárkészítés elméletével és gyakorlatával foglalkozó kutatók munkáját (Fóris - Pálfy 2004).
A szinkrón nyelvészeti kódoló-dekódoló, terminológiai, műszaki, tudományos és egyéb, a modern életet segítő szakszótártípusok mellett a lexikográfia egy speciális területe, a metalexikográfia foglalkozik olyan civilizációs vizsgálatokkal is, amelyek tárgya a szótárak keletkezése, története (Pálfy 2004); ehhez a területhez kapcsolható a jelen értekezés is.
A disszertáció témáját két tényező motiválta, ennek megfelelően kettős célja van: egyrészt bemutatni azt a történelmi, kulturális fejlődést, amely az első ókori jellistáktól a már szótárnak tekinthető reneszánsz kori művekig elvezet, a korban elhelyezni Verancsics Faustus ötnyelvű Dictionariumát, feltérképezve annak más szótárakkal való kapcsolódási pontjait, jellemző sajátosságait; másrészt - praktikus célokat követve - a latin alapú pentaglosszáriumból egy olyan olasz-magyar és magyar-olasz szójegyzéket létrehozni, amely aztán nyelvészek, nyelv- és kultúrtörténészek, művelődéstörténészek kutatásait érdemben segíteni tudja (Sulyok 2001/b: 8-9), az elméleti ismereteken kívül tehát gyakorlati haszonnal is szolgál. Vissza