Svéd történelem magyar kapcsolatokkal a 18. századig

Előszó

A svédekkel való első találkozásom 1943-ban történt, amikor futballválogatottjuk Budapesten játszott a magyar csapat ellen. Abban az időben a legtöbb nemzetközi futballmérkőzést az Üllői úti Fradi-pályán játszották, mert ott volt a legtöbb férőhely. Én magam nem futballoztam ellenük, több oknál fogva sem. Az egyik például az, hogy akkor tizennégy éves voltam. Azonban már évek óta labdát szedtem a Fradi-pályán, és szerencsére akkor is. Mert ahhoz szerencse kellett, hogy 30-40 gyerek közül bejuthattam a 8-10 közé, akik bemehettek labdát szedni. Amikor Manci nénitől, a Fradi-öltözők korlátlan hatalmú úrnőjétől (aki még a Sárosi Béla fenekére is rácsapott, amikor a kosár helyett a padlóra dobta a mezét) megkaptuk a labdaszedői szerelést, a kiszolgált, zöld színű mezt, már szaladtunk is a pálya szélére. Közben a folyosón (az A lelátó alatt) furcsa szavakat hallottunk, tudtuk, hogy svéd beszéd. Mondhatom, a svédek nagyon jól futballoztak. Hiába jött ki maga Horthy Miklós, Magyarország kormányzója a mérkőzésre, az ő jelenléte sem segített rajtunk, mert egy hetest kaptunk tőlük.
A svédekkel való következő találkozásomig tizennégy esztendő telt el. Erre a jugoszláviai Gerovo falu menekülttáborában került sor, 1957 nyarán. A svéd menekültügyi szervek egyik tisztviselőjével beszélgettem, tolmács segítségével. Elmondtam neki, hogy családommal Svédországba szeretnénk letelepedni. A válasza az volt, hogy abban a csoportban, amelyet ők szerveznek, csak olyanok kaphatnak helyet, akiknek valamilyen svéd (rokoni, üzleti) kapcsolatuk van, vagy tüdőbetegek. Ez nekünk ott, abban a helyzetben olyan fantasztikusnak tűnt, hogy alig akartuk elhinni. A legtöbb válogatóbizottság jó szakmunkásokat, fiatalokat, kisgyerekeseket keresett, a svédek meg a betegeket vitték. Ezt a humánus cselekedetet nem lehet elfelejteni. Vissza