A Lipovanszki-malom

Előszó

Részlet a könyvből:

Éjszaka leesett az első hó és eltüntette a mezőn az árkokat meg a mezsgyéket, elborította az utak és utcák sarát, elnémította az udvarokon a zsivajt, meg a kiabálást. Kötina fehér hóruhájában nyugodt, békés boldogságba merült. A füst fehéren és puhán szállongott a kéményekből, friss kedvvel kóválygott, szinte ittasan imbolygott a világoskék égen, míg bele nem olvadt és el nem tűnt a kéklő messzeségben. A derűs, napsütötte időben a hegység, amely tegnap a ködtakaró alatt még oly távolinak és homályosnak tűnt, most egészen közelinek látszott élesen kirajzolt, hóborította lejtőivel és csipkéivel, A falut kerek, fehér dombok vették körül, rajtuk magas, lombtalan fák nőttek elszórtan, s ágaik között juhok számára gyűjtött lombrakások, széna- meg csalamádékazlak gubbasztottak. Bóján feltűrte darócbekecse prémgallérját, elhányta a havat nyers fenyőből ácsolt, új kapuja elől és gyermeteg örömmel nézegette az eget, a mezőt, a hegyeket. A gyerekek megcsinálták az első pályát, s a ház fölött emelkedő dombocskáról szánkáikkal csaknem a kapu elé ereszkedtek. Boldogan repültek lefelé egymásután a lejtőn, dermedt kézzel és kivörösödött orrocskával, némelyik kisfiú felfordult a szánkójával éppen a kapu előtt, s ilyenkor Bóján úgy tett, mintha nem venné észre a gyereket, s nagyobbacska hóbuckaként őket is arrébb akarná szórni lapátjával. - Bóján bácsi, ne tessék, én vagyok! - jelentkezett ilyenkor egy ijedt hang a hó alól, s Bóján meglátva az ismerős gyereket, vidáman hátralépett. - Óóó! Te vagy az, Vánka!... A kutya teringettét! A hóba temetett gyerekek, sikongtak, ujjongva szöktek talpra, lerázták magukról a havat, már el is felejtették, hogy felborultak, ismét megfordultak szánkójukkal s újra havat hordtak a kapu elé. De Bóján nem mérgelődött. Szerette a gyerekeket és a falubeli gyerekek is szerették őt, mert elmókázott, sőt néha el is játszott velük. Vissza