Elfogyott minden nóta

Fülszöveg

Sz. Szigethy Vilmos verseit olvasva olyan érzése támad, az embernek, mintha a régi Szeged adna randevút az újnak. De hát megtette ezt Juhász Gyula is, amikor nekrológot írt a kávéház halálára. Megtettem én is, amikor a Hungáriától búcsúztam 1977-ben, ahová még Sz. Szigethy Vilmos is bizonnyal belátogatott, bár akkor még Kass szállónak titulálták.
Verseinek olvastán a harmincas-negyvenes évek Szegedét látom magam előtt, a Tiszán sorakoznak az úszóházak, Újszeged régi pompájában kérkedik rózsakertjével/Vigadójával, vagy a bejáratától kőhajításnyira lévő szépséges kegyhelyével. Igaz, a város korzóját még mindig őrzik a matuzsálem korú platánok, de „Himnusz" bácsit már csak emlékezet őrzi, ha egyáltalán tudja még valaki, hogy ki volt Ő?! És megvan még a Dankó szobor is, csak egy kicsit elvándorolt a két tölgyfa árnyékából, odahagyta a lejtős sétány utat, amely egyenesen a régi várnak futott. A redakciók sziromfüst-illatú világa már a múlté, de a színház ma is teljes szépségében ragyog és játszik, a környező utcákról azonban már régen eltűntek a kiskocsmák, bezártak a népszerű éttermek. És rég a belvárosi temetőben nyugszanak azok, akikkel az író együtt iszogatott valamelyik vendéglő világmegváltó asztalánál. Az emlékek tárháza Sz. Szigethy Vilmos valamennyi verse, és egy fájdalmas kiáltás az eltűnt idő után, az öregség és az emlékek beletörődő vállalása. A nők szépsége azonban mindenkor lenyűgözi, és ettől még inkább felizzanak verssorai. Költeményei amelyek a maguk szolid egyszerűségükben, tiszta emberi vallomások, épp ezért szeretni valóak. Vissza