"Nagy Atyáinknak is az Attyaik szerzették..."

Előszó

BEVEZETÉS
A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárának kiadványai között jelent meg 2001-ben Bereg, Ugocsa és Közép-Szolnok református egyházmegyéinek egyházlátogatási jegyzőkönyvei. Ezt követve most Szatmár jegyzőkönyveit veheti kézbe az olvasó. A református egyházmegyék első beosztása a reformáció után a római katolikus megyei szervezetből alakult ki. A tiszántúli református egyházmegyéket először Debreceni Ember Pál vette számba. A reformáció utáni fennállásukat kívánta bizonyítani az ellenreformáció híresztelésével szemben mely szerint Magyarországon elenyésző a protestáns egyházközségek száma. Az első számbavétel 1709-ben zárult. 14 egyházmegyében filiákkal együtt 763 egyházközség volt a Tiszántúli Egyházkerületben.
A reformáció korabeli alapítású Szatmári egyházmegye a 18. század elejéig - mintegy 100 egyházközségével - a legnépesebb egyházmegyék közé tartozott. Az ellenreformáció következtében egyházközségeinek száma megfogyatkozott s 1734-ben 65 egyházközséget számlált. A Türelmi Rendelet után a fiók és leányegyházak ismét anyaegyházközségekké szerveződtek. Az 1821-1822. évi egyházmegyei határrendezéskor a Szatmári egyházmegye egy részét a Nagybányaihoz csatolták, ugyanakkor a Beregi és Szabolcsi részekről több egyházközség a Szatmárihoz került. Az I. és II. világháború utáni országhatár rendezésekor Romániához csatolt egyházközségek kivételével a Szatmári egyházmegye tovább működött s 1952. július 1-től is régi nevén tartja jogfolytonosságát. Az ősi Szatmári egyházmegyének jogutódjaként él a Királyhágómelléki egyházkerület kebelében a Szatmárnémeti székhelyű Szatmári egyházmegye is.
Közismert, hogy a történelmi Tiszántúl egyházmegyéinek száma mindig 13-14 körül mozgottá, az egyházmegyék határai ritkán követték a vármegyék területét, nemegyszer nevükben sem utaltak reá. A Tiszántúli Református Egyházkerület joghatósága alá tartozó egyházközségeket magukban foglaló egyházmegyék autonóm igazgatású, önrendelkezési joggal bíró szervek. Gyűléseiken önállóan határoznak szervezeti, fegyelmi, igazgatási és egyéb szolgálati ügyekben. Az egyházmegye élén az esperes és a világi gondnok áll, felettes hatósága az egyházkerület. Az általunk közzétett 1808/1809-ből származó források az egyházkormányzás eszközéül szolgáló egyházlátogatás (canonica visitatio) dokumentumai.
A tiszántúli egyházkerületben az egyházlátogatás az egyházigazgatás rendjével összefüggően fejlődött, kezdetben a római katolikus vizitáció befolyásolta, majd törvényes rendjét az 1550-es tornai zsinat és már említett 1567-es debreceni zsinat (Articuli maiores 64. cikkelye) határozta meg. Eszerint "a lelkipásztorok erkölcsi életének fedhetetlensé-ge, tudományának tisztasága szorgalmatosan megvizsgáltassák, nehogy tudatlan, henye, dobzódó és részeges lelkész csak egy is legyen e fontos hivatalban az egyház és hallgatók megvizsgáltassanak a tudományból, hitből, vallásból életök tisztasága, ártatlansága felől". Vizsgálat tárgya volt a lelkipásztor jövedelme (pénzbeli és természetbeni), az egyház ingó és ingatlan vagyona (épületek, földek, klenódiumok). Az egyházlátogatást gyakrabban az esperes (senior, esperest) végezte (particularis visitatio), ritkábban a superintendens (generális visitatio). Az 1646. évi "nemzeti zsinat" újabb rendelkezéseket bocsátott ki, de a Geleji Katona István erdélyi püspökről Geleji kánonoknak nevezett cikkelyek vonatkozó részei a Tiszántúlon csak 1734 után jutottak érvényre.
A református egyház igazgató testületei, az egyházkerületi gyűlések 1715 után nem végezhették feladatukat, mert az 1715. évi 31. törvénycikk megtiltotta azok megtartását (bár a püspök tanácsadó testületeként kisebb számú testülettel csak folytak egyházkerületi szintű tanácskozások). Ilyen körülmények között az egyházlátogatásnak kiemelkedő jelentősége volt, hiszen az egyházigazgatás lényegében ezen keresztül zajlott (ekkor vizitációs egyházalkotmányról lép életbe). A látogatást végző esperesek jelentésüket a püspökhöz terjesztették Vissza