Szabaditó börtön

Fülszöveg

Közel kétezer bajtárs és bajtársnő, közöttük az íróhármas, Halász Gábor, Sárközi György és dr. Szerb Antal a balfi temető kerítésén kívülrekesztve alszanak.
A számukra elbírhatatlan szenvedések elől menekültek a hazai föld ölelésébe...
Az ő emléküknek is tartozom azzal, hogy e szerény könyvben megörökítsem a tábor életét.
Az események hű krónikása kívántam lenni és a lehetőségig törekedtem tárgyilagosságra emberekkel szemben is.
Az emberi lelkeket talán valamennyire sikerült megközelítenem. A velünk történt gyalázatra azonban nem bírok megfelelni. Milyen sejtelmes mélységből szakadtak fel azok az indulatok, amelyek elégették a fél Európát s kiirtották népek milliói mellett csaknem az egész zsidóságot...
Nem értettem s nem értem ma sem, hogyan érhetett bennünket ilyen mértékben inzultus annak a nemzetnek a részéről, amelyhez lelkünkkel, egész magunkkal tartozunk? Szinte boldogan állapítottuk meg egy-egy szellemi hóhérról, vezetőről, hogy ime ez sem magyar származású, sváb az apja, az anyja... S mondottuk ilyenkor: „Magyar ember nem tehet ilyet!"
Ha nem is volt egészen úgy, ahogyan szerettük volna, hogy magyar ember nem tévedhet az embertelenség vak útjára, az kétségtelen, hogy valóban a német ősök utódai voltak a hitlerizmussal szembeni teljes odaadás hangulatcsinálói s például az olyan végzetes újvidéki kaland „hősei".
Ezért kértem fel Kun Zsigmondot arra, hogy ismert készültségével világítson rá a miértre, mert mint hozzám közelálló barátomról tudom, olyan egyéniség, aki az általunk annyiszor kiformált „magyar embert" egész valójában megtestesíti. Ö valóban az annyit emlegetett nagy reformnemzedék megalkuvást nem ismerő szellemi örököse. Azt is tudom róla, sokat törlesztett a tévedések, a gyalázatok jóvátételi számláján, mert ember volt az embertelenségben.
Most pedig balfi bajtársaim, ti igazoljátok, hogy valóban „hű krónikása" voltam-e a tábor életének. A SZERZŐ. Vissza