Az almásderes. Középkori francia udvari elbeszélések

Tartalom

A XIII-XV. századi Franciaországban elsősorban az udvari regények és elbeszélések voltak az udvari eszmék és az udvari szerelem terjesztői, minthogy műfaji adottságaikból következően alkalmasabbnak bizonyultak a változatos kalandokból szőtt cselekmény kibontására, a regény- és novellahősök érzelmeinek, valamint jellemfejlődésének hiteles bemutatására, mint a szubjektív hangvételű, gyakran statikus lelkiállapotot rögzítő lírai versek. A középkori novellaválogatás első darabja az indiai eredetű A kismadár meséje szerencsés módon ötvözi egybe a buddhista bölcsességet a nyugat-európai udvari civilizáció alapelveivel. Az emberi beszéd képességével felruházott okos kismadár és a "földhözragadt" gondolkodású paraszt találkozása valójában a magasabb rendű, lelki-szellemi értékek és a kézzelfogható anyagi javak, s az ezek megszerzésére irányuló szándék szükségszerű szembesülését és kibékíthetetlen ellentétét példázza. A tükörkép című elbeszélésében Jean Renart a kifinomult és invenciózus "szerelmi hódítás" modellértékű példáját tárja elénk, melynek konvencionális, hagyományos témáját a végkifejletben alkalmazott váratlan és kiszámíthatatlan "csattanó" ellensúlyozza. A szerelmes lovagnak az udvari szerelmi retorika közhelyeitől sem mentes udvarló szavai mindaddig a hölgy következetes ellenállásába és erkölcsi szilárdságába ütköznek, amíg az nem győződik meg a gáláns "széptevő" őszinte érzelmeiről, melyeket a kútba vetett ajándékgyűrű feláldozásának jelképes gesztusa hitelesít. Egyes XIII. századi udvari novellákban a breton történetek csodás kalandjainak helyébe a korabeli udvari életmód és magatartásformák konfliktusa, a "lélektani kaland" lép. A Vergy-vár úrnőjének hőse, az ifjú lovag csak "árulás" árán tudja elhárítani a burgundiai hercegné csábítását, csak úgy bizonyíthatja be hűségét és ártatlanságát, ha hűbérura, a burgundiai herceg előtt felfedi szerelmese kilétét. A szerelmi titok elárulásával azonban a legnagyobb vétséget követi el az udvari szerelem eszménye ellen, s ezzel elkerülhetetlenül szerelme és szerelmese elveszítését idézi elő. Az almásderes című elbeszélésben a két ifjú szerelmes boldogságát a megkövesedett hűbéri hierarchia és szokásjog, valamint a rideg materiális érdekek szerint élő és gondolkodó idős rokonok önzése veszélyezteti és teszi kis híján lehetetlenné. A szerelem és a feudális szokásjog megoldhatatlannak tűnő konfliktusát csak a korábbi természetfeletti csodákban és tündéri beavatkozásokban bővelkedő történetekből reminiszcenciaként átörökített "csodatévő" paripa egyszerre ösztönös és - a Gondviselés eszközeként - "tudatos" cselekedete oldhatja fel. Antoine de La Sale késő középkori elbeszélésében a Szibilla-barlanghoz fűződő népi hiedelmek és a boszorkányszombatra emlékeztető ijesztő átváltozások ürügyül szolgáltak arra, hogy e folklorisztikus allegória által a szerző kifejezésre juttassa a hajdani lovagi eszmények átértékelődését és fokozatos kiüresedését. A hiábavaló, illuzórikussá vált ideálok keresése már könnyen a vesztébe sodorhatja azt, aki túlzottan hisz bennük, és hagyja magát megtéveszteni általuk, miként néhány évszázaddal később Cervantes regényhősének, Don Quijote de la Manchának emlékezetes példája is mutatja. A kötetet válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Szabics Imre.

Témakörök