Uradalmak térben és időben

Előszó

A veszprémi káptalan középkori birtokainak összeállítását már többen megkísérelték. A 19-20. század fordulóján Csánki Dezső által készített történeti földrajzi munka alapján a káptalani levéltár 1903-as rendezője, Lukcsics József írta össze a birtokokat. Az 1781-ben, a káptalani országos (hiteleshelyi) és magánlevéltár rendezésével párhuzamosan készített levéltári mutatókötetek, elenchusok szolgáltak forrásként Kumorovitz L. Bernátnak a középkori birtokok számbavételéhez. A középkor végéről származó, a káptalani gazdaság működését dokumentáló veszprémi kódex vagy ismertebb nevén számadáskönyv kiadója, Solymosi László e forrás alapján az említett kutatókétól jelentősen eltérő álláspontot képvisel, és egy lényegesen kevesebb birtokot és összetettebb struktúrát mutató, de reálisabb, jobban elfogadható képet vázolt fel.
A veszprémi káptalan birtokai az okleveles források alapján (ahogyan Solymosi is ismerteti a forráskiadványhoz készített bevezetőjében) a középkorban három birtokcsoportra és egy ezektől külön kezelt birtokra tagolódtak. A legnagyobb birtoktest a testület székhelye, Veszprém körül alakult ki, ahol Zala és Veszprém megye határvidékén az összes birtok közel kétharmada koncentrálódott. A másik két birtoktest közül az egyik a Kis-Balatontól délnyugatra, a Zala megyei Merenye környékén fekvő településeket foglalta magába,2 míg a harmadik nagyobb birtokcsoport Somogy és Veszprém megye akkori határvidékén, a Sió mellett jött létre Nagyberény központtal. Ezen kívül a testület Veszprém megye északnyugati vidékén egyetlen különálló településen, Nagygyimóton volt még birtokos. A továbbiakban a Nagyberény központú, később, a XVIII. században alsó uradalomnak nevezett birtoktesttel foglalkozunk.
Az „alsó uradalom" elnevezés a középkorban nem volt használatos, mint ahogy más, az itteni káptalani birtokokra alkalmazott gyűjtőfogalom sem létezett. Ezt az elnevezést a 18. században kezdték el használni, amikor 1755-ben, a káptalani birtokok századbeli második urbáriumának kiadásával megindult a különálló birtokok egységgé, a szó valódi értelmében tekintett uradalommá szervezése.3 A század végére alakult ki az ekkor már Kiliti központtal működő gazdasági egység, amelynek saját tisztikara és gazdasági tisztségviselői voltak. Vissza