Nincs menekvés/Mesék a kacagó emberről

Előszó

Előszó a Nincs menekvés c. regényből

Az a regény, melynek tervét - folytonos nehéz viszonyokon át - magamban dédelgettem, külső tetteiben mutatná az embert, felzsúfolt erői roppant hódításaiban, a lelke csak az izmain át villanna elő. Hálaének volna, hogy van munka, szenvedés, jóság s embereket egybeölelő diadalmas hit. De előbb ettől a halottól kellett megszabadulnom. Bármilyen nagyobb munkába kezdettem, elémbe került, megakasztott. Előbb vele kellett számolnom.
Semmiképen sem önéletrajz ez a rövid regény. Hősének lelkialkata, útjai tőlem idegenek. Csakhogy éppen olyan tájakon szerepeltetem, melyeket szeretek. És mégis a megszállás erejével állt újból meg újból előmbe, mégis az én életemből való. Az örök szomjúság nagy szomorúsága panaszol ki belőle.
Nem akartam semmiféle miliőt festeni. Az egész regény egyetlen tömör pszichológiai mondat, egyetlen egy alannyal és egy tárgygyal. Vergődő hősének agóniája és halála.

Előszó a Mesék a kacagó emberről c. mesékből

Ezek a mesék nem mesék, ezek az elbeszélések nem elbeszélések és én nem vagyok író. Éppen úgy nevezhetnének evőnek, járónak vagy cipőgombolónak, mert eszem is, járok is, be is gombolom a cipőm. Az író nevet különben is mélyen megvetem: az emberiség szemetét ismertem meg e név alatt.
Az, hogy írok, semmiképen sem különíthető el életem más elmaradhatatlan nyilvánulásaitól s az íróság, mint mesterség, még lehetetlenebb nekem, mint annak az ötszázötvenöt írónak, aki Pesten ebből él. Pedig, hogy azoknak is lehetetlen, abból látszik, hogy milyen rosszul sikerül nekik.
A gyermekeket megnáspángolja az apja és sír, tarkón dobja a pajtása és feljajgat, megcsiklandja a nap és nevet. Ezeket nem igen szokta pontosan meghatározható műfajokban végezni. Az én apróságaim a változó napok muzsikálták ki belőlem s nem tehetek róla, hogy nem szabályos műfajban csikland, lel és ráz az élet. Csak annyiban vagyok felelős értük, mint a hegedű a belőle kiszálló nótáért. Vissza