Szolgálat 1982. Péter-Pál

Előszó

Valószínűleg mindannyiunkkal megtörtént már, hogy eddig vallásosnak, hívőnek ismert barátunk vagy rokonunk súlyos megpróbáltatáson ment keresztül, és utána avval a kijelentéssel lepett meg: "Nem hiszek Istenben, mert ha van, akkor ezt nem engedhette volna meg!" Eszébe sem jut, hogy inkább talán azt kellett volna mondania: "Nem ilyennek gondoltam Istent!" "Az én Isten-képemmel ez az esemény összeférhetetlen." Így tudatosulna, hogy az ő Isten-képe a szűkre szabott, ferde vagy gyerekes, s evvel már azt is be kellene vallania, hogy neki kell megváltozni, Isten-képén alakítani.
Ez a pár gondolat elvezet lelkiéletünk egyik legjelentősebb problémájához: Ki a mi Istenünk? Milyen az Isten-képünk? Jelen számunk erre a témára irányítja tekintetünket. Legtöbbünk számára nem Isten léte kérdéses. Alighanem minden ember el tudná őt fogadni, ha olyan lenne, mint amilyennek látni szeretné. De hogy Isten egészen más, és mégis énünk legmélyéről szól, hogy Fölsége alázatos imádást kíván meg, s ugyanakkor Ő a Szeretet, - mindezt nehéz összehangolni, s tekintetünk gyakran szűkül csak egyik vagy másik pontra. Ha fölfedeztük valamelyik tulajdonságát, megállunk megpihenni; de mint minden szeretetkapcsolatban, Vele szemben is a megállás az elhidegülés kezdete. Isten megtiltotta, hogy a zsidók faragott képet csináljanak róla, mert a legtökéletesebb kísérlet is torz bálvány marad. Ugyanakkor az ember csak a Te-vel képes igazi kapcsolatba lépni. Bensejében, "lelki szeme" előtt ki kell, hogy rajzolódjék a Megfoghatatlan, be kell, hogy töltse a Kifejezhetetlen arca. Vissza