Hazulról odáig

Fülszöveg

Szabó István az ötvenes évek közepén megújult magyar próza sokhangú fiatal nemzedékéhez tartozott. Életművének két főszólama volt: a drámaiság és a líra. Novelláinak meleg fénye, amely mindig gyöngéd tárgyiassággal párosul, korántsem idilli világot ragyog be. Nemcsak ő küzd önemésztő igényességgel a végső szabotosságért, de hősei is körmük szakadtáig védik a maguk reményét és igazát. Jórészt drámai feszültségek erőterében, tragikus bekerítettségben vagy rögeszméik fogságában élnek, nehezen jutnak nyugfópontra, sebeket kapnak, gyanútlanul - vagy éppen támadnak, s ha a küzdelemben fölülkerekednek is, győzelmük súlyos tragédiák kezdete, s az ujjongó öröm mögött nemritkán felsötétlik a várható kudarc. A falu életformaváltásának, az átalakulás mély rétegeket megmozgató konfliktusainak aligha volt Szabó Istvánnál érzékenyebb-fogékonyabb tanúja és szavahihetőbb megörökítője a magyar prózában. Átélte, megszenvedte és törvényszerűnek tartotta a változásokat. Közvetlen közelről látta a büszke elzárkózást, a szorongó tanácstalanságot és a reményteljes elszánást.
Csak a forrásvidéken volt igazán otthonos - abban a világban, melyet eszmélkedése hajnalán, gyerekszemmel fedezett föl. Íróként, felnőttként a legboldogabban ott időzött: emlékezete és képzelete már-már regénnyé szövődő novellákban teremtette újra gyermekkora szőlőhegyét, s a községi otthon gyötrelmes édenét, ahonnan vágy és keserűség indította útnak, s ahova később elemi erővel húzta vissza hűség és nosztaliga. Vissza