Magyar Szemle 1997. december

Fülszöveg

A magyar társadalom jóhiszemű, de tévelygő részének balítéletei jórészt onnan származnak, hogy nem a sajátos és hazai szempont szerint, hanem a divatos ideológiák szempontjai szerint értékel. Ha Magyarországon továbbra is magyar országot akarunk, akkor nyilvánvalóan ezt az értékelési módot kell először megdönteni. Hogyan? Úgy, hogy megpróbáljuk az idegen példa ellen a magyar hagyományt életre kelteni, vagyis megpróbáljuk időszerűsíteni a múltat, s megmutatni, hogy a régi nagyok tanításai vannak olyan találóak, mint a mai külföldi szóvivők inkább eszközként kezelt, mint eszménynek hitt ideológiái. ( ) A nemzetnek, mely azzal jutott az elidegenülés és az önmagából való kivetkőzés halálos partjaira, hogy elfeledkezett múltjáról, arról, hogy milyen szellemi és anyagi hódítások ellen kellett ezer esztendő óta szüntelen harcokban védeni létét és önállását, vissza kell adni először a múltját s visszaadni a legmodernebb eszközökkel, tehát a rotációstól és revüszerűségtől sem riadva vissza. Azokban, akikben van némi ösztön és érzék a maguk magyarságának megjavítására, ez föltétlenül elindít egy olyan gondolatsort, melynek végén majd jobb nézetek, helyesebb ítéletek állanak. Mindez azonban csak a kezdet kezdete lehet, mert az emlékezés itt nem cél, hanem eszköz, mely ha céllá válik, az egykori „kacagányos apákra" felelőtlenül hivatkozó hazafi-romantikát éleszti csak, ha az egykorinál valamivel jobb formában is. Tehát előadódik egy bizonyos időpont, melyen az emlékezést ki kell egészíteni a jelen vizsgálatával, a hagyományismeretet a helyzetismerettel s a magyar nagyok nézeteit a magyar szociális helyzet és teendők képeivel, hiszen a nemzet nem csak „közös örömök és bánatok öröksége", hanem közös felismerése is a teendőkben a jelennek és „közös terv is a jövőben". (Szellemi Honvédelem. Részletek.)
Szabó Zoltán Vissza