Kortárs 1970. (nem teljes évfolyam)

Előszó

JEUZAVETA D RAB KIN A
Téli napforduló
f L a Gorlri főépületétől az ember balra fordul, egy széles, egyenes fasor a szakadék ## fölötti lugashoz vezet. Innen tágas kilátás nyílik a dombos mezőkre, ligetekre, ' * síkságokra, erdősávokra, a tó fölé hajló fákra.
Ezt a lugast szerette Vlagyimir Iljics Lenin élete utolsó éveiben, amikor huzamosabban Gorkiban lakott.
A magas lejtő, a tágas térség és a nyílt levegő érzete, a láthatáron túl feltáruló messziség, a meredek, bozóttal benőtt lejtők: mindez talán Szimbirszkre, az „öreg Koszorúra", a Volga feletti szakadékra, a Volgántúl széles térségeire emlékeztette. Nem hiába nevezték az Uljanov-családban a Gorki-i lugast és a szakadék előtti kis teret „Koszorúnak".
Nem tudom miért — talán azért, mert itt köröskörül minden oly derűs és fájdalmasan szép —, de sehol, még a házban sem, ahol oly sok minden vele kapcsolatos, nem érződik úgy Leninnek, az embernek a jelenléte, sehol másutt nem olyan jó rá gondolni, mint itt.
Mély megindultsággal fogok hozzá ehhez a könyvhöz — amely életének és tevékenységének utolsó éveiről, a világtól való végső búcsújának nehéz időszakáról szól.
Elegendő lesz-e értelmem és szívem, hogy megírjam? Megtalálom-e a pontos, súlyos szavakat ? Meg tudom-e teremteni az eleven kapcsolatot a félévszázados események és a mai nap között ? És ami a fő: elegendő-e minden erőm, amivel csak rendelkezem, hogy olyannak mutassam meg Lenint, amilyen volt: egyformán nagynak az életben is, a halálban is, s abban is, amit örökül hagyott a nemzedékeknek, amelyeknek osztályrészükül jutott ügyének befejezése ?
Szolgáljanak igazolásomul, az egyik legrégibb bolsevik, Pantyelejmon Nyikola-jovics Lepesinszkij szavai, amelyeket röviddel azután mondott, hogy Vlagyimir Iljics eltávozott közülünk.
— Mi, Iljics kortársai — mondotta —, akik többé-kevésbé közel kerültünk hozzá, akik egy-egy szerencsés alkalommal láthattuk őt, hallhattuk beszédét, figyelhettük munkájának vagy életének darabkáit, kötelesek vagyunk — még ha ügyetlen, gyermeteg kezekkel is — megkísérelni újból és újból felidézni alakját, száz és ezer változatot készíteni róla, megragadni minél több jellemző vonását. Vagyis, minden lehetőt megtenni, hogy az eljövendő nemzedékek számára ne vesszen el örökre Iljics alakja, hogy rendkívül érdekes egyéniségét ne mossa el az idő, ne oldódjék fel a neve köré minden bizonnyal felgyülemlő legendák tengerében
Hány év telt el azóta, mennyi emléket hordott el az idők szele! Mégis hangzik fülemben a hangja, látom arcát, amelyen a gyors egymásutánban váltakozó mosoly árnyéka vagy a harag visszfénye, a gondolatok, érzelmek és hangulatok rendkívüli változékonysága tükröződik, amit Anatolij Vasziljt,. ícs Lunacsarszkij oly szépen „Iljics arckifejezése zenéjének" nevezett. Most — maga a figyelem — hallgatja beszédtársa szavait. Majd gyors, könnyű, ruganyos léptekkel a szónoki emelvény felé megy. Hol merőn néz, átható, kérdő tekintettel. Hol fénylő szemmel nevet. Vissza