Előszó
A dálnoki látomány.
Fehér fellegek úsztak a végtelen ég síkján. Valahonnan a kéklő Hargita felől jöttek, végeláthatatlan rendben és szállították a bánatot távoli Magyarország felé. A fellegek panaszt, könnyet vittek Budavárába, mert az erdélyi magyar összeborult a székellyel, hogy titkon kisírja, magát; sírásra volt oka a két testvérnek bőségesen.
A gyors iramú patak partján apró legényke játszadozott a tavaszi pázsiton és láncfűből font koszorút rakott a fejére. Valami együgyi dalt énekelt; vékonyka hangján szállott a nóta a fellegek útján. Aztán hirtelen felvetette a fejét, a fellegek alatt elhúzó saskeselyűt bámulta tátott szájjal. .Nézte, nézte a magasan, mozdulatlan szárnyakkal úszó madarat, majd nagyot dobbantott a patak partjának fövényén:
- Honnan repülsz, te beste madár, s mondd, merre szállasz?
A saskeselyű nem hallotta a kérdést, úszott tovább méltóságosan, Magyarország felé.
- Mondd meg apámnak, ha találkozol véle, hogy ideje már hazatérni! - suttogta a gyermek és két kézzel tépte le fejéről a láncfű-koszorút.
A nagy madár eltűnt, egy felhő elborította a nap arcát; egyszerre elkomorult a világ..
Libák úsztak a patakban némán. Öreg, fehér libák után apró, pihés, aranyosan sárga kicsi libák. A kisfiú arca felderült és kavicsot kapott fel, hogy a vezérgunárt eltalálja rövid célzás után. A vezérgunár felszisszent, szárnyát megrepkedtette és bátran a gyermek felé úszott, mintha felelősségre akarná vonni a támadásért.
Vissza 
