Szalonkacsillag

Előszó

„Amióta az eszemet tudom, alig telt el hétvége úgy, hogy hátizsák ne húzta volna a vállamat. Eleinte szófogadóan, később kíváncsian, majd szenvedélyemtől hajtva húztam meg a fűzőt bakancsomon. Égetően vonzott minden, ami élt és mozgott, szőre, tolla, levele, vagy pikkelye volt, erdőben, vízben, fákon vagy sziklák között tanyázott.
A természet szeretetét javarészt nagyapámtól örököltem. Megismerésének vágyát szüleim és tanáraim táplálták belém.
A vadászszenvedélyem - ha ugyan örökletes lehet az ilyesmi - a genetika egyik csodája, hiszen az utolsó vadász ősöm talán még bölényre és őstulokra vadászott a Tiszántúlon. (Erre az ősömre, furcsa módon nagyszüleim sem emlékeznek...)
Gyerekkorom óta erdész szerettem volna lenni, így aztán voltam tanító, dolgoztam a vendéglátóiparban, idegenforgalomban, kereskedelemben. Mindig szerettem az erdészek zöld ruháját, így aztán katona is voltam. Tanultam főzni, gépkocsit vezetni, tanultam tanítani, úszni, írni és olvasni. írni azóta is szeretek, olvasni is, de arra már kevesebb idő jut.
Most vagy ír, vagy olvas az ember, nem?
Az iskolákban tanultam oroszul, franciául, latinul, olaszul, így csak magyarul beszélek.
Az erdőt, hegyet járni a magányosok sportja. így aztán megnősültem, kislányom született, és jártam a hegyeket. Azért egészen jól megismert a gyerek, ha hazamentem...
Szerény ember vagyok, a „doktor" címem sosem használom, pedig csak az egyetemi végzettség hiányzik hozzá... Vissza