Előszó
Gyakran megyek át a hídon, s látom a folyam fölött éppen születő párát; a tél levedlett jégpáncéldarabjait a hullámokon, vagy az opálos lávaként terjedő, zöld szikrákat vető lassúdad víztömeget, amint mértani pontossággal kitölti a medret.
A működő, a karbantartott határfolyók fölött ívelő hidak a béke legjellegzetesebb jelei. Hiába fogalmazza a szónok barokkosan gazdag, jelzőkkel felcicomázott mondatait az együttműködésről, barátságról és kölcsönösségről, ha nem építi újjá felrobbantott hídjait, vagy, ha pokoljáró tortúrává alakítja a vám- és útlevélvizsgálatot.
A komáromiak, e kéttestű, de egyszívű város polgárai is ugyanazon sorskérdés előtt állnak a század, sőt ezredvég fordulóján, mint bármely más országbeli lakói a Földnek: elhiszik-e, hogy a jövő éppen általuk alakítható?
Felismerik-e, hogy valamennyi kultúrában ott a közös, a mindenkire érvényes egyesítő elem?
Rádöbbennek-e, hogy saját életüket silányítják, amikor tovább szítják az olykor politikai programokká álcázott gyűlölködést?
Nemrég jeles vendéget kísértem át a hídon az egyik Komáromból a másikba: egy müncheni magyar mérnököt, aki felszabadította a víz nukleáris energiáját, vagyis aki elégeti a vizet, hogy azzal motorokat vagy atomreaktorokat működtessen, s akinek szabadalmát Németországban már bejegyezték.
Ez az úr (azért is) lángelme, mert meri saját szemével nézni a világot. Ő mondta, miközben le-le pillantottunk a Dunára: "A mai, elkeserítő világhelyzetből is van kiút, ha azt merjük tenni, ami eltér a szokványostól; ha nem fogadjuk el kritikátlanul a gyakran tévedések halmazából összerakott múltat, benne a megdönthetetlennek hitt fizikai és egyéb törvényekkel".
Vissza 
