Múlhatatlan mult

Fülszöveg

Húsz évesen nagyon sietősnek éreztem, hogy verseim napvilágra kerüljenek. Egyetemista barátaim összeadott pénzén Pesten, egy Szentkirályi utcai kis pincenyomdában csakugyan elkészült — kéziszedéssel! — „Kék ég az udvar fölött" című első könyvem. Most, annyi évtized múltán, ismét halaszthatatlannak érzem újabb és régi verseim közreadását, jóllehet egészen más léthelyzetből. Nem nehéz kitalálni: a latin bölcselem: „scripta ma-nent!" egyféle figyelmeztetést takar; arra int, hogy a késlekedő lekésheti az utolsó vonatot.
Különös térfogat az Idő: tegnap is volt, holnap is lesz. Mi lépünk be folyamába és mi futunk ki belőle. Közben örök harcban állunk vele. IQan: Hajrá! Előre! — siettettük, múljék gyorsabban, valamilyen ismeretlen boldogító csodát vártunk tőle. Életünk delén viszont megállítottuk volna a Napot; — hogy vénségünkben már semmit sem várva, visszaforgassuk a mind sebesebben forgó időkereket. Ebben a létharcban egyetlen védelmünk
az emlékezés. Vele hajlunk vissza a múltba,... Tovább

Fülszöveg

Húsz évesen nagyon sietősnek éreztem, hogy verseim napvilágra kerüljenek. Egyetemista barátaim összeadott pénzén Pesten, egy Szentkirályi utcai kis pincenyomdában csakugyan elkészült — kéziszedéssel! — „Kék ég az udvar fölött" című első könyvem. Most, annyi évtized múltán, ismét halaszthatatlannak érzem újabb és régi verseim közreadását, jóllehet egészen más léthelyzetből. Nem nehéz kitalálni: a latin bölcselem: „scripta ma-nent!" egyféle figyelmeztetést takar; arra int, hogy a késlekedő lekésheti az utolsó vonatot.
Különös térfogat az Idő: tegnap is volt, holnap is lesz. Mi lépünk be folyamába és mi futunk ki belőle. Közben örök harcban állunk vele. IQan: Hajrá! Előre! — siettettük, múljék gyorsabban, valamilyen ismeretlen boldogító csodát vártunk tőle. Életünk delén viszont megállítottuk volna a Napot; — hogy vénségünkben már semmit sem várva, visszaforgassuk a mind sebesebben forgó időkereket. Ebben a létharcban egyetlen védelmünk
az emlékezés. Vele hajlunk vissza a múltba, első, sorsot meghatározó élményeinkhez, abban a múltba, amely az egyszervolt aranykor képét vetíti elénk, ahol minden olyan — ma is — mint akkor, ahol mindig süt a Nap, a gólyák tavasszal mindig megérkeznek, ahol most is csobog a kis Concó-patak, s az élet minden reggel új szenzációt ígér. így kísért a múlt, nem a tegnap s a tegnapelőtti, hanem a mélymúlt: a múlhatatlan.
Mostani gyűjteményes kötetemben a versek ezúttal is fordított időrendben következnek, tehát a legutóbb írottakkal kezdődnek és egy diák emlékkönyvébe írt versével végződnek. Nem szégyellem első próbálkozásaimat sem, inkább irigylem egykori heves érzelmeimet, meghatva attól, hogyan próbálgatta világot lebírónak hitt erejét a kezdő verselő, aki olyan merész hangot is megütött, mint a „Lázító" vagy a „Menekülj!", hát még a nagy vészt; megsejtő, jóslatos „Csend van, szokatlan." Mért ne vállalnám őket? :
Új fejezetbe rendeztem az i^úság verseit is. Néhány darabot azonban kegyeletként meghagytam első könyvemből. A tíz éve kiadott „Almaim árnyéka" legtöbb versét itt is megtalálni, egy-kettőn változtattam, s a ciklust több, nyomdafestéket még nem látott verssel kibővítettem.
Összevéve sem sok, amit itt felkínálok, mikor a versek dömpingáruként árasztják el az itteni-otthoni terepet. „Szövegek" helyett verseket írtam, azaz magamat írtam. Ha jobban tetszik: az életemet.
München, 1993 tavaszán
Sz.J. Vissza