Szarvasfiak unokái

Előszó

Szarvasfiak unokái

Most éppen tizennyolcan. Ifjú költők a huszonegyedik század második évtizedének kezdetén. Idézhetjük a majd évszázados történetet - Bartók izgalmas román kolinda-szövegre bukkant erdélyi gyűjtőútja során egy Maros-Torda megyei kis faluba, Felsőorosziban. A szarvassá változott fiúk története azóta a magyar művészet egyik legerőteljesebb vándortémája. Az alapmotívum metamorfózisa minden egymást váltó nemzedék megtisztító harca. Az erdélyi öregapó kilenc szép szál fia a rengeteget választja a szülői ház ellenében: „És szarvuk / Ajtón be nem térhet // A szájuk többé / Nem iszik pohárból / Csak tiszta forrásból." S Bartók Cantata profana című zseniális kompozíciója igazodási pont lett, meghatározó mérce, erőteljes erkölcsi-művészi tájékozódási világítótorony. Muzsikus és költő, képzőművész és filmes, balettművész és bábos szembesül a generációváltás megtagadás és megőrzés, szembenézés és megújulás katartikus élményével. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején izmosodó költőcsapatot, mindenekelőtt Juhász Ferenc, Nagy László, Fodor András, Csoóri Sándor révén nevezték szarvasos nemzedéknek, a bartóki példa költői megújítóinak. Csakhogy ők az erdőből a nagyváros kaotikus viszonyai közé „menekültek", itt kellett új viszonyok közepette megtalálni a kulcsot a titkok kapujához.
Most itt állnak tizennyolcan, szegedi vagy Szegedhez kötődő fiatal kötők a huszonegyedik századba vezető kapu előtt. A titkok megfejtésre várnak, soha nem tapasztalható körülmények között kell emberi hangot menteni, emberi értékeket kimondani, emberi kötelékeket újrakötözni... Vissza