A székely Villon

Előszó

1963 tavaszán, az egyik délelőttön statisztákat kerestem filmgyári forgatáshoz, s a Hungária kávéház eszpresszójában üldögéltem. Az idő tájt a Híradó és Dokumentum Filmgyár stúdiójában a színészekkel való foglalatosság volt a dolgom.
A presszó egyik asztalánál Szász Endre grafikus ült és rajzolt. Mellette egy hároméves-forma, bandzsa kisfiú maszatolta az asztalt. Szászról akkor már legendás történetek keringtek a művészvilágban, élete bővelkedett botrányokban is. Akkor már mindenki tudta, hogy házassága a Vígszínházban játszó szép Horváth Julival zátonyra futott. Szász féltékeny volt Julira, Juli még jobban Szászra - két dudás voltak egy csárdában. Nem sokkal azután, hogy Juli eljátszotta a legszebb szerepet, az „anyaszerepet", asztmát kapott, betegeskedni kezdett, és a szülés után nem tudott visszatérni a színpadra.
Szászt akkor már ismertem személyesen, bejárt a filmgyárba Ruttka Feri és Bertalan Tivadar díszlettervező barátaimhoz, ők mutatták be nekem. Szász bánatosan odaköszönt, és meghívott egy kávéra az asztalához. Elmondta, hogy a felesége kórházban van, nincs kire hagyja kisfiát, kénytelen még a szerkesztőségekbe is magával vinni. Különben pedig nagyon fáj a foga. Hát bizony a „Nagy Garabonciás" elég szánalmas képet nyújtott.
És lám, milyen kiszámíthatatlan az élet! Egy év múlva Szász Endre felesége és ifj. Szász Endre Áron mostohaanyja lettem. Otthagytam a filmgyárat, és Bandi hitelezői elől menekülve a Nagymarosi Művésztelepre mentünk lakni. Kisebb kihagyásokkal ott is maradtunk egészen a válásunkig, 1970-ig. Vissza