Száz év olimpia

Előszó

Az "olimpia" szóval először a Tisza-partján találkoztam. A szegedi strandfürdő "bádogembere" harsogta bele a vibráló kánikulai levegőbe. Történ mindez Kr. u. az 1950-es évek elején, amikor még nem létezett sem televízió, sem diszkó meg internet, és CD-ROM helyett háborús rom volt a "divat" országszerte. Abban az időben a magára valamit adó hímivarú serdülő májustól októberig a szőke vizéről és kárászairól megénekelt folyó valamelyik partján töltötte minden iskolán kívüli idejét (néha az iskolait is!). Az "úri" gyerekek a városi oldalon sütkéreztek a jellegzetes égszín kékre mázolt és a vízen billegő úszóstrandok nedves deszkáin. A szegényebbek - ma hátrányos helyzetűnek nevezi őket a hivatalos nyelv - az újszegedi oldalon, az ingyen strandon komiszkodtak, vagy néha belógtak a drótháló alatt a SZUE versenyuszodájába. Nekem az egyik szezonban bérletem volt e méregdrága intézménybe, mert elszegődtem úszónak. Azzal kezdődött az oktatás, hogy a "koporsó-fejűnek" becézett tréner (tényleg olyan keskeny, kopasz, barna feje volt, mint egy politúrozott diófa koporsó) a víz alá buktatott egy tucat hasonlóan elszánt "bihallal" együtt. Egész nyáron át a korlátot fogva nagy levegőt kellett beszívni, majd a víz alá bukva - nyitott szemmel! - kibugyborékoltatni a közegbe. Dögunalmas volt, a klórtól pedig állandóan olyan piros lett a szemem, mint a fehér szőrű házinyulaknak. A következő nyáron elszegődtem atlétának, és továbbra is a kerítés alatt vagy fölött látogattam a "szujét" (a Szegedi Úszó Egylet rövidítését ejtették így az őslakosok). A mellettem fújtató srác (Dobai Gyula) joban tűrte a "kiképzést", és nyolc év múlva, 1960-ban kétszer is Európa-csúcsot úszott klasszikusnak számító 100 méteres gyorsúszásban, és háromszor is képviselte a magyar úszósportot az olimpián. Vissza