Századvégi festők arcképcsarnoka 1. (dedikált példány)

Előszó

A századvég magyar festészetének egyik markáns képviselője Vecsési Sándor. Ő is, akárcsak többi társa, a Főiskolán találkozik először a XX. századi piktúra nagy pedagógiai generációjával: Bernáth Auréllal, Berény Róberttel és Szőnyi Istvánnal. Szakmai tudást, művészi kurázsihoz mintát minden bizonnyal tőlük kap, de alkotóvá érése már a szellemi törzsfejlődés bábállapotában megkezdődik. Erre viszonylag korán, a negyvenes évek végén fújó "fényes szellők" idején döbben rá. A vidékről, kétlaki környezetből érkező fiatal népi kollégista ugyanis hamar leckét kap a szegény embert évezredes mellőztetés után most társadalmi és szellemi javakhoz juttató mozgalom, s a mögé fészkelődő politikai manipuláció kettősségéből. Hite az előbbihez húzza, a "Szabad Nép félórák" lélekromboló agitációja azonban az utóbbi valóságába zökkenti. Annyit tud, hogy nem lehetne főiskolai hallgató, ha nem lett volna társadalmi váltás negyvenöt után, mégsem érzi magának a jelent. Akárhova néz is, mindenütt azt látja, antagonisztikus ellentét feszül a hirdetett és megvalósított elvek között, s ami még ennél is borzasztóbb: az otthonról, szellemi útravalóként hozott értékek és a politika által kínáltak között is. Az összehasonlítást nem a pallérozott filozófiai elme él, hanem a hétköznapok döntéskényszere sugallja: miközben naponta részt kell vennie a politika színjátékában, naponta tükörbe kell néznie, meg kell vallania önmagának saját hitét, hogy másnap is ember maradjon, miközben él a társadalomadta felemelkedés lehetőségével. Világos, hogy ilyen erkölcsi felfogás mellett csakis az otthonról hozott, letisztult értékek jelenthetik egy leendő művészi világkép alapjait. Világnézetének tudatos alakítása nyomán természetes gesztussal fordul tehát a gyermekkor élményvilága, tematikája felé, amely festészetének mindmáig érvényes mondanivalóját hordozza. Vecsési azonban nem a gyermekkori nosztalgia festője! Mint ahogyan már a kezdeteknél is világosan látja a hirdetett és megvalósított társadalmi erkölcs dilemmáját, úgy nyugtázza később a "fényes szellők" kifulladását: egy-egy meghatározó személyiség tragikus öngyilkosságát, vagy a mozgalom hitének megrendülését. Nem véletlen tehát, hogy társai közül ő azon kevesek egyike, aki művészetében hitelesen is fel tudja mutatni a gyermekkor értékeiben a "fényes szellők" erkölcsi hátországát. Vissza