Széchenyi vallomásai és tanításai

Előszó

Százada, melyben élt, tanított és alkotott, nem ismerte föl benne eléggé a nemzet prófétáját. De a kort, mely utána következett, nem hagyta kétségben, hogy eszmevilága a nemzet útja lesz. »Metternich rendszerének - írja naplójában - az ő életével vége lesz, az enyém pedig csak hálálom után fog kezdődni!« Wesselényi Miklós báró pedig «eleven fényű fáklyának« dicsőíti már életében, mely nem kötvén évekre való, hanem örökké tartó«. S valóban, nem csupán Metternich, a Cézárok, a Napoleonok és a Wilsonok rendszere sem élte túl alkotójukat, de a Legnagyobb Magyar géniusza a cenki kripta bezárása után kezd szárnyalni s fáklyája száz év után hatalmasabban fénylik, mint a korban, mely hozzá közel volt.
A huszadik század világrengésének kellett elérkeznie, hogy nemzete a maga igazi küldetésében ismerje meg Széchenyi István grófot. A huszadik század forradalmi viharaiban a nemzet jövője, az ifjúság az, mely mindjárt az első évtizedben kereszttel a kezében Széchenyi gigantikus szelleméhez fordul s benne keresi az erőt a nemzet életviadalában.
A Gondviselés útjai kifürkészhetetlenek. Milyen kicsi volt a mag, melyből az egyetemi ifjúság Széchenyi-mozgalma elindult. S mikor a tragédia mélyére jutott nemzetnek már szüksége volt Széchenyire, a közélet ezernyi őrhelyére jutott Széchenyista-nemzedék könnyen tengerré tudta erősíteni a magára eszmélt magyarság lelkesedését és örömét, hogy meglátta az örök fényt, mely a föltámadás útjára vezet... Vissza