Előszó
„Az egész életem tele volt nagy álmokkal, vágyakkal, szerettem volna balösszekötő lenni a Honvédban, szerettem volna világbajnoki döntőt bokszolni Mike Tysonnal, szerettem volna eljátszani az Ének az esőben címszerepét és végigtáncolni, vezényelni a Bécsi Filharmonikusokat, atomfizikai előadást tartani Princetonban. Aztán, ahogy múltak az évek, egyre f- inkább leszámoltam ezekkel az álmokkal, kezdtem elhinni, hogy már nem nagyon jönnek be nekem. Ami a Primát illeti: amikor megtudtam a jelölést, kicsit bizakodni kezdtem, de amikor a kuratórium elnöke az elején elmondta, hogy milyen fantasztikus kvalitások kellenek ahhoz, hogy valaki ebben a kitüntetésben részesüljön, milyen erkölcsi szilárdság, magasztosság, magabiztosság kell, azt gondoltam, hogy mivel ezeknek híján vagyok, akkor ez sem jött be. Hát, én ezen erények egyikében sem dúskálok... Aztán kiderült, hogy mégis én lettem a Prima Primissma... Mit mondhatnék? Hogy ismét csillant a remény, hátha mégiscsak megvalósulhatnak az álmaim. Kezdek ismét hinni. Szóval reszkess, Tyson, ha a karvezető úrnak gondja van, szóljon nekem, és megyek vezényelni, a következő erotikus filmben Sophie Marceau partnereként számíthatnak rám Hollywoodban, és a Honvédban holnapután balösszekötőként játszom a következő bajnokin. Köszönöm szépen!" Nagyjából ezt hebegtem el, mikor megkaptam a Prima Pimissima díjat. A megvalósult álmok folytatódtak: kedvenc lapunkban, a Nők Lapjában hétről hétre (létről létre) írhatok interjúkat a korszak legnagyobb művészeivel, és most ezek közül jó néhány napvilágot lát ebben a kötetben. Kérem, fogadják szeretettel!
„Amikor a nagydíjjal jöttem haza Cannes-ból, a repülőn észrevettem, hogy a mellettem ülő, és az újságjában elmélyedni látszó úr egyre sűrűbben bámul felém. Egyszer csak hozzám fordult: Mari Törőcsik?!? Mert az újságban látott kép alapján felismerni vélt, de nem hitte el, hogy neki ilyen szerencséje lehet, hogy ott ül mellette az, akiről ő annyi méltatást olvasott. Sőt, még arra is megkért, hogy a leszállás után hadd álljon mögém, hogy látható legyen a fotókon, meg a megérkezésemről készülő filmeken! Kezdetben próbáltam csitítani lelkesedését, hogy nem biztos, hogy akkora felhajtás lesz az érkezésem, mint elképzeli, de ő nem tudta elképzelni, hogy ne delegáció fogadjon a díj után. Nos, megérkeztünk, akkor még volt terasz a repülőtéren, és onnan Maár Gyula integetett, nyakában a kétéves Teréz lányom, mellette pedig Garas Dezső állt egy kókadozó virággal..."
Vissza 
