Fotóművészet 1996/3-4.

Előszó

Részlet az újságból:

Ellenpróbaként utánagondoltam a korábbi magyarországi nagy fotós mustráknak, vajon azokban ott található-e az akkori idők lenyomata. Albumok és katalógusok, no meg a saját szelektív emlékezetem kijátszására felcsaptam például Szilágyi Gábor Fotóművészeti kiállítások szakrepertóriuma című alapművét, hogy lássam, tükröződik-e az idő a képcímekben, hellyel-közzel tehát magában a témaválasztásban. Persze találtam az ötvenes évekből elég "Acél-csapolás"-t, "Család" címet a hatvanas évekből és "Extázis"-okat a hetvenesekből, de éppen ezekben még több volt például a "Csapolás". Feltehetően egyre nyitottabbá lett a fotó. Szabad lett fotografálni - nagyjából ugyanazt. intézményeken kívüli civil kezdeményezés is lett a fotó. Valamiért a fényképészek mégis úgy viselkedtek, mintha meg lennének szabva a témák. A fotografálás kezdeteit körülölelő pozitivista feltételezés szerint minden, az idő is analizálható. Ha tehát léteznek a fotón a kozmikus időből kiragadott 1/15-öd vagy 1/1000-ed másodpercnyi időzárványok, akkor ezeknek minőségei is lehetnek. Például az amatőrfotósok képein amatőr-idő jelenik meg. ironikus is ez a lehetőség meg fennkölt is, mert a kísérleti fotó például a legrosszabb időkben is terepe volt az individuum szabadságával kacérkodó művészetszemléletnek, amivel az egész modernista képzőművészetet jellemezni lehetne. Persze csak, ha az ún. experimentális fotós tényleg kísérletezne és - tisztelet a kivételnek - nem fényképezné gyakran ugyanazt, mint két éve, négy éve, stb. Vagy nem csinálna hasonlót mint más, aki már innovatív kísérlete által sikeresnek bizonyult.
Azután arra gondoltam, talán Einstennek van igaza, és mind az idő, mind az anyag csak az energia speciális létformái. Tehát ugyanúgy lehet a hely szellemét látva az időre is következtetni. mondjuk, ha egy idegen égitest, idegen űrutasa éppen most és csak az Ernst Múzeumot meglátogatva távozik a Földről, mi lehet a fontos neki: a látható jelen, vagy micsoda? Egyáltalán alkalmas-e még a kommunikációra a lassan fénysebességre felgyorsuló és egyre inkább sebességmániás világban az állókép, a fotográfia? Az 1993-as utolsó Fotóbiennálé katalógusában Markovics Ferenc a bevezetőben mindenesetre úgy összegez, hogy a tárlat minden kétely ellenére f"pontos képet ad a magyar fotográfia jelenlegi állapotáról." Itt azonban szélesebb a tematika, az egész "jelen" van megidézve. A szerénytelen pozitivista fotó-eredet máig kísért. Vissza