Előszó
Huszár Tibor 70 éves. Ritkábban látjuk ma az egyetemen, de ha találkozunk vele, ugyanolyan, mint mindig: sűrű haj, átható tekintet, egyenes tartás. Tartás....
Igazgatónak lenni nem könnyű dolog. Bizonyos terveket sikerül megvalósítani, másokat nem. Az igazgató munkáját nemcsak az minősíti, amit elért, hanem az is, amit nem. Ez mutatja meg a körülmények és lehetőségek szabta korlátokat, amelyek között dolgozik, és azt is, mit és mennyit volt hajlandó megtenni céljainak elérése érdekében. Hol húzódik az ő személyes kompromisszuma, a minden vezető számára elengedhetetlen bizakodás, a közös, intézményi célok helyességébe és megvalósíthatóságába vetett hit, az ezek érdekében szükséges áldozatok vállalása és a fölötte hatalommal bírók gyakran tapasztalt kisszerűsége, a minden hatalom, beleértve saját hatalmát is, demoralizáló voltával való szembesülés által kifeszített küzdőtérben? Huszár Tibor túlságosan jól ismeri ezt a kérdést, és olyan körülmények között adta meg saját válaszát, amikor a közös célok, áldozat, hatalom szavak jelentése egész más volt, mint ma. Maradhat-e autonóm személyiség az, akinek napi feladata ennek a kompromisszumnak a megkötése és újrakötése és újrakötése? Vagy súlyosan meg kell fizetnie azért, hogy élete kompromisszumok között telik el - hiszen másként nem végezhetné munkáját -, és helyesnek kezdi gondolni azt, ami pedig csak szükséges? Életelemévé válik-e a hatalom - az övé mások felett és másoké őfelette - vagy mindezt szolgálatnak tekinti, amit abba lehet és kell is hagyni?
Tíz évvel ezelőtt Huszár Tibor azt mondta, hogy ő mostantól kezdve beosztott professzor lesz, mert van még egy pár téma, egy pár könyv, amin dolgozni szeretne. És úgy is tett. A válasz a fenti kérdésekre teljesen világos. És néhány hónappal ezelőtt Tibor azt mondta nekem, hogy ha még befejezi éppen aktuális munkáját (azóta befejezte), akkor már nincs nagy adóssága magával szemben. Természetesen - ez nem jelenti a tudományos pálya végét. Azt jelenti, hogy egy szakasz lezárult, a kitűzött célt sikerült elérni, és most új feladatokra lehet vállalkozni.
Huszár Tibort jobban megismertem az alatt a rövid idő alatt, mióta igazgató vagyok, mint abban a sokkal hosszabb periódusban, mikor ő volt az igazgató. Akkor jóval kevesebbet láttam át az intézet (először tanszék, mint tudjuk) dolgaiból, de egy-két konfliktusunk alkalmat adott arra, hogy megsejtsem, aki távolról csak igazgatónak tűnik, az a fentebb leírt dilemmával küszködő ember is. És amennyire én tudom, azok, akiknek nagyobb konfliktusaik lehettek volna - sőt a kor szabályai szerint nagyobb konfliktusaiknak kellett volna lenniük -, ugyancsak hasonló benyomásokat szereztek. El tudjuk tehát képzelni, milyen nehézségek árán jött létre a szociológiai oktatás és ennek önálló szervezeti egysége. Mégsem éreztem egyszer sem - és gondolom az utóbbi tíz év más igazgatói sem -, hogy Tibor az általa kiharcolt eredmények mindenáron való megtartását próbálná az aktuális igazgató feladatának tekinteni. És természetesen azt sem érzem, hogy bármiféle elégtételt érezne alkalmankénti vergődésemet látva (amikor a napi kompromisszum nekem esik nehezemre).
Ilyen volt és ilyen tehát Huszár Tibor mint aktív és visszavonult igazgató. Röstellem, de nem vagyok kompetens arról írni, hogy milyen Huszár Tibor mint tudós. Látom azonban a formális és informális szakmai elismerést, az általa létrehozott tudományos iskola tevékenységét, azt, hogy érett kutatók még évtizedek múltán is "tanár úr"-nak nevezik, és végül - de természetesen nem utolsósorban - látom azokat a tanulmányokat is, amelyeket hetvenedik születésnapja alkalmából tanítványai, munkatársai, barátai, tisztelői írtak, és amelyeket ebben a kötetben nyújtunk át.
Mindannyiunk nevében kívánom, hogy olvassa örömmel ezeket az írásokat, de kritizálja is meg valamennyit! Töltsön sok időt ennek a könyvnek az olvasgatásával, de ez egy percre se vonja el saját munkájának folytatásától! Lássa benne a formális tudományos közleményt, de a legszemélyesebb önvallomást is, és vegye észre, hogy mindkettő neki szól; és a könyvből tartson egy példányt a Csaba utcában is, meg egyet Szentantalfán is, meg egyet az Intézetben is, hogy bármikor beletekinthessen!
Rudas Tamás
Vissza 
