Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában - 1941

Fülszöveg

A XVIII. század második felének nagy erdélyi kivándorlási hullámát a történetírás a székely határőrség szervezéséhez és a hírhedt mádéfalvi veszedelemhez köti. A székely határőrség nagy lendülettel megindított szervezésének nem várt következményei már 1762-ben megmutatkoztak. Például a Radna-völgyi román jobbágyok, mivel ígéretet kaptak a katonai hatóságoktól, hogy megszabadulnak Beszterce város földesurasága alól, tömegesen tódultak a toborzó zászlók alá. Hasonló jelenség játszódott le a Mezőségben is, de legjobban Csíkszéken mérgesedett el a helyzet. 1762 májusában már úgy hírlett, hogy "egyik székely a másikra támad, mindegyik male contentus; a nemesekre, kik kevesen vannak, irigykednek, fenyegetik őket, tisztektől nem függnek". Őszre a rend teljesen felborult, a nép mindenütt megtagadta az engedelmességet. Itt is, ott is megüzenték a földesuraknak: "...vélük nincs semmi dolgunk, mert már katonavilág van." Fokozta a nyugtalanságot, hogy a "vérontások, prédálások, pusztítások, minden rendnek felforgatása" Gyergyó, Udvarhely és Háromszék népére is kezdett átterjedni.
A toborzásra Erdély lakói - társadalmi helyzetüktől függően - kétféleképpen reagáltak: a székely és román jobbágyok, valamint a szegény szabadok egyes rétegei jobbágykötelezettségeiktől, illetve a közszolgáltatásoktók a határőrségbe történő belépéssel igyekeztek megmenekülni. Az ún. nonconscriptusok - akiknek zömét a jómódú nemeseken kívül szabad és nem szabad szegények alkották - vagy nem tudtak, vagy nem akartak katonának állni. E rétegek terhei a toborzás miatt jelentősen növekedtek, ezért a kivándorlásban kerestek menekülést, amely elsősorban a közeli Moldvába irányult. Ennek a folyamatnak adott új lökést a mádéfalvi vérengzés. Úgy hírlett, Moldvában a vajda "nem kergeti az adóért őket". Vissza