A hunok és Attila

Fülszöveg

Több mint 2000 évvel ezelőtt Eurázsia két ellentétes végén majdnem párhuzamosan alakult ki két, külön-külön is nagy területet magába foglaló jól megszervezett birodalom: a kínai és a római. E világtörténelmi jelentőségű államszervezetek, mint két pólus, fogták közre úgyszólván egész Ázsiát és Európát.
A két politikai és szellemi gócpont között viszont véget nem érő füves pusztaságok terültek el, amelyeken már a történelmi korokat megelőzően kialakult a földrajzi feltételekhez idomult nomadizáló életforma. Az itt élő népek életfeltételeit szinte kizárólag a szilaj pásztorkodással párosuló állattartás, illetve a vadászat biztosította, mert életüket az állandó helyváltoztatás, a nyári és a téli szállások közötti vándorlás befolyásolta. Életmódjukat az is meghatározta, hogy szinte szünet nélküli harcban álltak a tőlük délre elhelyezkedő, állandó településeken élő földműves társadalmakkal. Ezek a harcok akkor öltöttek jelentősebb méreteket, amikor egy-egy törzsnek vagy törzsszövetségnek nagyobb területeken sikerült egyesíteni a szétszórtan élő csoportokat. Ekkor megmozdult a puszta, a nomádok félelmetes erővel törtek a környező népekre. Ilyen megmozdulásokat gyakorta jeleztek a régi kínai és európai feljegyzések. De a kínai évkönyvekben a klasszikus görög íróknak és a kora középkori és középkori bizánci feljegyzésekben is megtalálhatók. Az európai nomád betörések közül megemlítjük az időszámításunk előtti első évezredből a kimmereket és a szkítákat, az első századból az Alföldön feltűnő szarmatákat, később pedig a hunokat, avarokat, magyarokat vagy akár a viszonylag későn megjelenő tatárokat is. A felsorolt népek egy része nagy távolságok megtétele után érkezett a füves sztyepp utolsó nyugati végállomására - a Duna mellékére. Vissza