Szélcsönd és újra szél (dedikált példány)

Fülszöveg

Az író - önmagáról:
"Egyre inkább úgy érzem, hogy az utóbbi versköteteimben, akarva-akaratlanul, a saját élettörténetemet írom. nem hűvös-bölcsen és távolról visszapillantva, hanem folyamatosan, és mégis szeszélyesen, mintegy lökésszerűen fölrezdülve az öröm és a szomorúság viharaira vagy fuvallataira. Ahol a Visszfény, s főleg annak utolsó ciklusa, az Anyám könyve véget ér, ott kezdődnek a Szélcsönd és újra szél versei. Először - a feloldhatatlannak tűnő gyász nyomán - az életkedv apályáról tudósítanak, azután a testvéri természet serkentésére, megrázó és fölüdítő élmények hatására, utóbb az emberi kapcsolatok újjáépülése folytán a cselekvő élniakarás föltámadásáról adnak hírt; végül pedig a Thézeusz könyvé-ben, ebben a - korábban drámának tervezett - demitizált mítoszban tárgyiasul a külső és belső küzdelem. S hogy mindez talán nemcsak az én magánügyem, az kiderül - remélem - a címadó versből is, amely az első ciklus végén, mintegy a kötet tengelyében áll. Ki ne élte volna át, hogy ha rossza széljárás a lelkünk táján, még a tárgyak is kiesnek a kezünkből, nem talál bele a tűbe a cérna, és beletapadnak a dalok a húrba; de nyomban fényes gabonaszemeket őröl a malom, s még a halál is valószínűtlennek látszik, mihelyt "eljön a jó szél napja újra"? És ha életünk -r-apályai mélységesen közös emberi dolgaink, akkor a költő is aligha különbözik lényegesen a nem-költőtől (hiszen mindkettő érzései és észleletei versre méltók), legfeljebb csak abban, hogy társainak fokozottan érzékeny Közeg-ként kínálkozik föl, "melyben erjed a hang" - amint ezt a kötet élén álló (ars poeticának is vállalt) versben igyekszem megfogalmazni." Vissza