Nyelvhasználatunk etikája

Előszó

1985 nyarán a Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület előadásra kért fel a nyelvművelés tárgyköréből egy általam szabadon választott témáról. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nyelvhasználatunk néhány időszerű etikai problémájáról beszélek, s az előadás gondolatait a nyelvhez való viszonyunk kérdése köré rendezem, olyan jelenségekre irányítva a hallgatóság figyelmét, amelyek nyelvszemléletünkkel függnek össze, s felfogásom szerint etikai megítélés alá tartoznak. Erre az a felismerés vezetett, hogy a régebben is észlelt, de makacsul megrekedt nyelvi hibákért, fogyatékosságokért, nyelvünk kifejezőkészségének apadásáért, főként pedig funkciózavaraiért valójában nem is az a néhány tucatnyi helytelen vonzat, idegen mintára alkotott kifejezés, szerkezet vagy összetétel a felelős, amit végső szükségből akár intézményes beavatkozással is kiiktathatnánk hazai magyar írásunkból és beszédünkből, hanem maga a beszélő és író ember, a nyelv kérdéseiben tanúsított magatartása, állásfoglalása, szemlélete. Az újságíró, a tanár, a tisztviselő, a szépíró, a színész, a rádióbemondó, a televízió-riporter, mindenki, aki munkájának végzése és hivatásának gyakorlása során "nyelvi interakcióba" kerül más emberrel. Feladatomat tehát nem szerkesztőségi lektorként fogtam fel: nem arra akartam rámutatni, hogy mit mondunk rosszul vagy hibásan. Tehát nem úgy, hogy előszámlálom a nyelvi vétségeket vagy hibatípusokat, mert azok csak nem kívánt következményei a nyelvről való hamis vagy téves eszmélkedéseinknek. Előadásom voltaképpeni tárgya tehát a ferde nyelvtudat volt.
Néhányan azok közül, akik megtiszteltek megjelenésükkel, provokálónak minősítették az elhangzottakat, mások vitára ingerlőnek, végig nem mondottnak, sőt miután az előadás szövege nagyrészt az élőszó vázlatosságának és az alkalmi rögtönzéseknek az ismérveivel megjelent a Híd szeptemberi számában, bizonyításra szorulónak is. Hadd mondjam meg mindjárt: nem szántam sem annak, sem ennek, inkább csak védekezésnek az újabban észlelt nyelvi erőszakideológiák ellen. mert erőszakcselekedetnek tartom, ha valaki ezres vagy sokezres példányszámú folyóiratban, heti- vagy napilapban az olvasóra akar lőcsölni vagy éppen erőszakolni egyfajta modort, hangnemet, kifejezésformát, szóhasználatot, amit az nem fogadhat el a magáénak, s ami már nemcsak a személyi megítélés kérdése többé, nem úgytetszés, felfogás, hogy ne mondjam: gusztus dolga, hanem közügy. ha valaki tehát a demokratikus sajtótörvény ürügyén kisajátítja a nyelvet, magántulajdonként kezeli azt, ami az enyém is. meg persze a tiéd, az övé, a miénk, mindenkié, de semmiképpen csak azé, akinek megadatott, hogy ezer, tízezer, akár százezer olvasó vagy hallgató szemébe, fülébe, tudatába plántálja bele saját nyelvi ízlését. Attól tartok: műveletlenségét és tudatlanságát is. Legalábbis a nyelvet illetően. Ha valamit egyáltalán, hát ezt kell "végiggondolni", kifejteni, bizonyítani. Ha nem is az illetékes szakember jogán, hanem csupán azén, aki jelen van a gyülekezetben. Vissza