Szellemek utcája

Előszó

E kötetben régi és új verseim gyűjteménye van együtt. Az utóbbiakról csak annyit, hogy harminc egynéhány új versemet találtam alkalmasnak arra, hogy ide felvegyem.
A régiekről már valamivel többet kell mondanom. Ezeket azért adom itt ki újra, mert egykori versköteteim már nem kaphatók s tudok olyanokról, akik szívesen olvasnák e régieket is. Ezek számára s magamnak válogattam s javítottam ki tehát mégegyszer ifjúkorom lirai szerzeményeit. E javitás és rostálás most már, - magam is remélni merem, - végérvényes. Ami számomra azt jelenti, hogy amit ide felvettem, szívesen a magaménak vállalom, amit nem vettem fel, azt Ízlésem ma már elveti, azt úgy tekintem tehát, mintha nem én irtam volna.
A kérdés itt önként adódik: hogy hivatott bírája vagyok-e tulajdon munkáimnak? Nem kételkedem benne, hogy az vagyok. S többek között azért is, mert úgy vélem, hogy amit írtam, annak az éh kedvemet kell betöltenie mindenekelőtt.
S ugyanezt gondolom a javításokat illetően is. El vagyok készülve a szemrehányásokra, amelyeket egyesek érezni fognak, vagy talán majd nyilvánítanak is előttem, - amiért nem voltam a szokásos kegyelettel ifjúkorom és fogyatékosságai iránt. Az ő érzékenységük iránti tiszteletből és hálából annyi magyarázattal tartozom már most és itt: hogy a kegyelet ugyan nagy erő bennem is, a lehető művészi teljesség követelménye azonban még nagyobb... Vissza

Fülszöveg

K. Havas Géza írja Füst Milán verseiről:

... A legmagányosabb magyar költő. Költészete szinte személytelen, hangja nem változik a kor változásaival. Nincs olyan élesszemű stiluskritikus, aki meg tudná különböztetni húszéves korában írt verseit a harminc évvel későbbiektől. Változatlan és rendíthetetlen, mint valami rejtve működő természeti erő, hatásaiban ugyanolyan ezerútú és kiszámíthatatlan. Alig van mai költő, aki kivonná magát hatása alól.
Tanítványai eltanulták formai fortélyait: különös szavait, mondatfűzését, a látomások aprólékosan reális részletezését, de verseinek rejtélyes muzsikája, indulatvezetésének végső tökéletessége, ahogy a robbanó szenvedély kitörései után szinte tündérien lágy dallamokkal enyhit, hogy aztán úgyszólván egyetlen ütemben repítse a verset infernális fortissimókig, a lángelme esetleg leírható, de utánozhatatlan titka marad.

Kosztolányi írta Füst Milán verseiről:

... Költészetének külön természeti térvénye, égalja, szókincse van. Nagy, síró angyalokat látunk itt, viharokat hallunk zúgni a sötét égbolt alatt, manókat sivalkodni, feleselni a változhatatlan sorssal. Följegyezték róla, hogy először ő írt magyarul szabadverseket. Ezek a szabad versek mégis zártak, a lehető legkötöttebbek. Lélek vájta ki útjukat, szellem tölti meg őket, nagy lehellettel. Ezért nem fáradtak el, ezért hömpölyögnek még egyre ma is. Újszerűek, de ne dicsérjük újszerűségüket. A költészet általában ódon mesterség... Paul Valéry írja: - Az újban csak a legrégibb a jó. - Ezt alkalmazhatom ezekre a szabadversekre is. Azok az ódon képek és tájak, melyek elénk tűnnek belőlük, nem is elmúlt századokba vezetnek bennünket, hanem az álom mithoszába. Vissza