Előszó
Bizonyára sokan elgondolkodtak már a két kép különbségén, amelyet Marx és Engels egy-egy híres passzusa fest a reneszánsz koráról. A természet dialektikája bevezetésében Engels ujjongó szavakkal ünnepli a nagyszerű korszakot, a legnagyobb haladó irányú átalakulást, melyet az emberiség a XV. század második felétől átélt. A tőke I. kötetének 24. fejezete viszont vaspennával jellemzi az átalakulás fonákját, az úgynevezett eredeti felhalmozást s annak "idilli" módszereit: a falusi lakosság megfosztását a földtől, az egyházi birtokok elrablását, a községi tulajdon erőszakos átváltoztatását polgári magántulajdonná, a földjétől megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népesség ellen hozott véres, terrorista törvényeket.
A két, szemre ellentétes, de egyformán igaz és mélyreható elemzés mintegy szimbolikus módon összegezi a reneszánsz korának kettős arculatát, a felszabadító és az új rabságba döntő erőket, az új korszak belső ellentmondásait és feszültségeit. Az ellentmondások egyik alapvető oka az, hogy a hűbéri rend bomlása és a kapitalista termelési viszonyok kialakulása hosszú ideig egymással párhuzamosan haladó, szimultán folyamat. A pusztuló és a születő társadalmi rendre jellemző ideológiai formák is egyidejűleg, egymást áthatva vagy egymással összeütközve, harcban jelentkeznek. Ez tapasztalható az angol irodalom egész területén, de különösen a drámában, amely a középkor uralkodó világnézetének viszonylagos nyugalma után most ellentétes erők mágneses mezejébe jut, feszültségekkel telítődik. A vallásos témákat, az isteni színjátékot az emberi szenvedélyek rajza, a dramatizált bibliai körképeket a korabeli valóság vagy a történeti múlt ábrázolása váltja fel, a konfliktus jellegének megváltozása, kiélesedése minőségileg új műfajokat teremt. De a középkori vallásos dráma századai nem enyésznek el nyomtalanul, számos értékes hagyománya tovább él, művészi módszerei, megoldásai sok tekintetben szervesen beleépülnek a humanista szellem hatására kialakult új formákba...
Vissza 
