Szent Bernát clairvauxi apát, a tizenkettedik század vezérszelleme

Előszó

A XII. század, amelyet gyakran Sz. Bernát századának is neveznek, a legszembeszökőbb ellentétek ideje. Uralomvágy, kegyetlenkedés, durva lelkület, érzékiesség a legriasztóbb formákban tobzódnak benne. Ám a különböző erkölcsi kiválóságok is, a férfias és nemes tetterő, a leggyengédebb Isten- s emberszeretet, a tökéletes lemondás, a kereszténység legeszményibb értékeihez és reménységeihez való lelkes ragaszkodás oly arányokban jelentkeznek ott, aminőkre nincs példa a világtörténelemben.
Ez a század egy új életformába vezető, átmeneti korszakot képvisel; nehéz lelki vívódások s küzdelmek ideje, amelynek az a hivatása, hogy a dolgok új rendjének kialakulását készítse elő. Franciaország, Itália, Németország, szinte az egész Nyugat s Keletnek egy része belső forrongásban él. A pápaság és császárság, a fejedelmek s alattvalók harcban állanak egymással. A pápák, a császárok, a királyok, a püspökök, a főurak s a büszke tudósok egyként belesodródnak a küzdelembe. Maga a nép is tele van aggodalommal s nyugtalansággal - az örökös harcok, valamint az állami s földesúri zaklatások miatt. Ebben a zűrzavarban az Egyházat fenyegették a legsúlyosabb veszedelmek: a részekre-szakadás, az eretnek tanok s az izlám. A világi hatalom is sokszor avatkozik be illetéktelenül jogaiba.
Valóban nehéz idők voltak ezek. A lelkekben szinte egyetemesen élt a sóvárgás egy szabadító után. Valamely erős egyéniségre volt itt szükség, aki Európa népei között a rendet s nyugalmat újra helyreállítsa. Vissza