Szent István király pécsváradi alapítólevele

Előszó

A hazai középkori betegellátás vagy gyógyító kultúra kiformálódása tekintetében döntő jelentőségű volt a kereszténység felvétele. A keresztény nyugat kulturális fejlődésének kezdetét nem utolsósorban a szerzetesrendek reprezentálják. A szerzetesrendek, mindenekelőtt a bencések Európa nevelőinek számítanak. Kolostorkönyvtáraikkal klasszikus és egyházi irodalmat, valamint nagy számú természettudományi, orvosi és gyógyszerészettudományi művet adtak az utókornak. Bár a vallás és a gyógyismeret közötti kapcsolat ősrégi (paporvosok), de ezek a minden kultúrkörben létező kapcsolatok a kereszténységnél, amely különösen nagyra értékeli az emberi életet, különleges támogatásra találtak. A felebarát szeretetének törvényéből a gyakorlati betegápolás egyenesen következett. A kolostori élet megalapítójának az egyiptomi Pachomios (292-346) számít, aki a kertkultúrával és gyógynövények gyűjtésével foglalkozott, és a sivatagi aszkéta remeteséget a rögzített szabályokkal rendezett kolostori élettel, a szerzetességgel bővítette. Hasonló fejlődés a görög egyházatyára, Basileiosra (329-379) vezethető vissza, akinek "Canones"-e már a későbbi bencés szabályok kritériumaira emlékeztetnek; nagy számú rendszabályt hozott, keleten egyeduralkodó volt. Az úgynevezett „Xenodochiák"-ban (görög, idegen szállás) a korábbi kolostorok szegényeknek, betegeknek és utazóknak szállást és ápolást biztosítottak. Effajta jóléti berendezkedések már a bizánci birodalomban óriáskolostorokká szélesedtek ki, amelyek árvaiskolákkal, kórházakkal, leprás házakkal és műhelyekkel voltak ellátva. Vissza